A világháborúk hőseire emlékeztünk
Mint minden évben, idén is a Hősök terén, a II. világháború hősi halottjainak állított emlékműnél gyűltek egybe a megemlékezők, hogy koszorúikat elhelyezve, fejet hajtsanak a világháborúkban életüket áldozó hősök és szenvedők emlékműve előtt. Aznap, június 1-én még az ég is elborúlt, az áldozatokat siratva. Az ünnepségen Fehér Péter, a Berhidai Művelődési Ház és Könyvtár igazgatóhelyettesének gondolatait követően, Turcsányi Istvánné és Moharos Cintia mondott verset.
A magyar hősök emlékünnepét május utolsó vasárnapján tartják azokra a katonákra és magyar civilekre emlékezve, akik az életüket áldozták Magyarországért. Ezt az emlékünnepet először még 1917-ben, a II. világháború idején iktatták törvénybe. Abban az időben állt fel a Hősök Emlékét Megörökítő Országos Bizottság, feladata pedig a települések emlékműállítási programjának lebonyolítása volt. Az emlékművek ugyanakkor nem csak az ő szenvedésükre, helytállásukra, de a háborúban meggyilkolt, testileg-lelkileg tönkre tett civilekre is emlékeztet. A behívót követően, vagy a háború hallatán. a fiatal magyar katonák gyakran nótázva indultak harcba, mert talán — II. Vilmos német császár ígérete nyomán – elhitték, hogy „mire a levelek lehullanak”, hazatérnek. Sokan közülük olyannyira fiatalok voltak, hogy még csak nem is sejtették, milyen borzalmakat és mérhetetlen szenvedést kell a fronton átélniük, és azt sem, hogy sokan közülük soha többé nem térhetnek haza a szülőföldjükre.
Az első Hősök Napját Abele Ferenc vezérőrnagy kezdeményezésére rendezték meg, és 1917-re törvénybe iktatták az ünnepnapot. A II. világháború végéig több mint ezer obeliszket, fejfát állítottak Magyarországon, az elhunyt katonák tiszteletére, ám a kommunista diktatúra betiltotta az ünnepséget, amit a rendszerváltásig nem is lehetett megtartani, de 90-es évek második felétől újra lehetett nyilvános megemlékezésen ünnepelni az elesett magyar katonákat, majd a 2001-ben elfogadott törvény alapján kibővítették mindenkire, „akik a vérüket ontották, életüket kockáztatták vagy áldozták Magyarországért.”
„Egy magyar katona szolgálatteljesítése soha nem szégyen. A katona a legjobbat próbálja teljesíteni azokkal a körülményekkel, felszereléssel, kiképzettséggel, ami rendelkezésre áll. Mit sem ér a felkészített, kiképzett katona, ha nincs meg benne a legfontosabb: a tartás, az a morális erő, amely minden magyar katonát jellemez. Amikor elhunyt hőseinkre emlékezünk, el kell gondolkodnunk az ember méltóságának szent és érinthetetlen mivoltán, amely minden etikai, erkölcsi rend alapja, amely kikezdhetetlen.” – emelte ki emlékbeszédében Fehér Péter.
Tisztelet és főhajtás illet minden magyar katonát, akik életüket áldozták a világháborúkban és azokat is, akik 1956-os forradalom idején védték a magyar hazát, mert ők valamennyien hősök voltak! És hősök voltak azok is, akik a háttérben, civilként szenvedték meg családtagjaik, szeretteik elvesztését, a bombázásokat, a nélkülözéseket és a háborúk minden velejáró borzalmát! A harcokat ugyanis a hatalmasok, a hatalommal rendelkezők indítják, de miatta mindig a kisemberek, az állampolgárok szenvednek.
Turcsányi Istvánné és Moharos Cintia verssel emlékezett a háborúk hőseire és mindazokra, akik vérüket ontották, életüket kockáztatták vagy áldozták a magyar hazáért, majd az emlékműnél a városvezetés, az intézmények és a civil szervezetek képviselői elhelyezték a megemlékezés virágait.
