Negyed évszázada, azaz immár 25 esztendeje, november 16-án ünnepeljük a tolerancia nemzetközi napját, anélkül, hogy az emberek többségének erről egyáltalán tudomása lenne. Pedig egyre inkább megmutatkozik, hogy a tolerancia napjainkban sokkal több figyelmet érdemelne, és bizony rengeteg még a tanulni és pótolni valónk ezen a téren.
Az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi Tudományos és Kulturális Szervezete, ismertebb nevén az UNESCO 1996-ban hozott döntést arról, hogy november 16-át világszerte a toleranciának szenteljék. A nemzetközi nap legfontosabb célja, hogy ráirányítsa a figyelmet az intoleranciára. De mit is jelent a tolerancia szó? A fogalom latin eredetű, jelentése: elvisel, eltűr. Ez alatt azt értjük: türelemmel viseljük más emberek gondolkodását, viselkedését, másságát, beleértve a vallási, a világnézeti és a politikai meggyőződést is.
Azt hihetnénk, ennyi év eltelte után és az oly rohamosan fejlődő világunkban e téren is óriási előrehaladás áll már mögöttünk, de épp az ellenkezőjét látjuk! Elég a digitális mindennapjainkban a közösségi oldalakra tévednünk, vagy a közutakra merészkednünk, esetleg a tömegközlekedésben részt vennünk, hogy megtapasztaljuk, nem hogy toleránsabbak lennénk, de sokkal inkább visszafelé fejlődtünk, mi több, jelenünkből gyakorlatilag kiveszett a tolerancia, és ez az életünknek szinten minden területén szembetűnő. A virtuális világban sokan még csak álnév mögé sem bújnak ahhoz, hogy gátlástalanul és akár ismeretlenül is alaposan „kiosszák”, minősíthetetlen szavakkal szidalmazzák embertársukat csak, mert valamiről más a véleménye! A közlekedésben ennél is intoleránsabban viselkedik a többség, némelyek a balesetek okozásától sem visszariadva, és akár fél másodpercnyi előnyért is képesek veszélyhelyzeteket előidézni! Ezt tapasztalva, hogyan is várnánk el, hogy az ilyen emberek türelmesek, elfogadóak legyenek a testi és szellemi korlátok közé kényszerülő embertársaik iránt, ha meg sem próbálják a helyükbe képzelni magukat?
A megértés és az elfogadás érdekében szükséges lenne a tolerancia nemzetközi napján az oktatási intézményben és a szélesebb nyilvánosság számára is olyan tevékenységeket szervezni, amelyek segítik az elfogadást. Az előítéletek és az intolerancia lerombolására pedig mi más lehetne alkalmasabb, mint a „másként”, a bármilyen fogyatékossággal – a mozgássérültek, hallás- és látáskárosultak, a vakok és siketek, az autisták, szellemi korlátoltsággal – élő emberek megismerése? Képzeld magad annak a helyébe, sőt ne csak képzeld, próbáld ki azt a helyzetet például, amikor két nyavalyás lépcső is képes elérhetetlenné tenni számodra egy ajtót, amelyen bemennél! Mit tennél, ha egy hangot sem hallanál abból a mondandóból, amit hozzád intéztek? Ha az ujjaidra kellene támaszkodnod, hogy elképzeld a színeket és a formákat? Belegondolni, megtapasztalni és türelemmel hordozni!
Jómagam egy több nemzetiségű, kis településen nőttem fel, ahol az emberek még nagyjából ismerték egymást, pontosan tudták ki, milyen származású, milyen a vagyoni helyzete, tudták mi a vallása, talán még azt is, hány kupica pálinka elég neki, ahhoz, hogy kivetkőzzön magából. Mint akkoriban minden falunak, nekünk is megvoltak a magunk „bolondjai”. A szellemi és testi fogyatékossággal született, felnőtt korukban is gyermeklélekbe zárt emberek, akik soha nem ártottak senkinek, s ki-ki úgy segítette őket és a családjukat, ahogy tudta. Elfogadták őket, türelmesek voltak velük.
Nem ismertük a tolerancia fogalmát, mégis nap, mint nap gyakoroltuk, ahogyan képesek voltunk békében egymás mellett élni. A többnyelvű közösségben szinte mindenki megtanulta a másik nyelvét, ismerte és tiszteletben tartotta a vallási ünnepeit és szokásait, szívesen elfogadták és alkalomadtán viszonozták a tál ételt, tányérnyi süteményt. Úgy segítették egymást, ahogy tudták. Nem az határozta meg kiről, milyen véleményt formáltak, hogy mi az anyanyelve, rangja, vagy vallási és politikai meggyőződése, hanem az, milyen ember! Ha haragudtak egymásra, netán gyűlölték a másikat, annak soha nem a másság, a másként gondolkodás volt a legfőbb oka, hanem egyéb egyet nem értés, vagy elfogadhatatlan cselekedet.
Mégis úgy vélem, nem kell a múltba visszamennünk ahhoz, hogy ma is képesek legyünk az egymás iránti toleranciára! Nem rohanhatunk annyira, hogy észre ne vennénk egymást, hogy el ne fogadnánk, hogy a másik embernek is van szíve-lelke, még akkor is, ha tudjuk róla, hogy nem úgy él, nem úgy gondolkodik, nem úgy közlekedik, nem azt a nyelvet beszéli, nem úgy imádkozik –s ki tudja, még mi mindent nem úgy tesz — ahogy mi!
A lényeg, hogy bár évente megemlékezünk róla, ne csak a tolerancia nemzetközi napján legyünk türelmesek! És talán érdemes szem előtt tartani, hogy embertársaink számára, sok szempontból mi magunk is a „másságot” képviseljük, hiszen nem vagyunk egyformák, mindannyian egyediek vagyunk. Legyünk hát toleránsak, ha azt szeretnénk, hogy velünk is türelmesek legyenek!