Összefogással ünnepeltük a nemzeti összetartozás napját
„A trianoni béke – noha nyilván benne volt ebben a magyar politikusok évtizedekig tartó elhibázott nemzetiségi politikája is – arányaiban is igazságtalan és a magyarság részére a mai napig elfogadhatatlan döntés volt. Hogy miért történt mindez? Hát ugyanazért, amiért ma: hatalom, pénz és érdek!” – fogalmazott Kálmánné-Nagy Zsanett a június 4-ei gyásznapon. A magyar államiság egyik legnagyobb tragédiájának tekintett eseményéről – mert ezt feledni soha nem lehet — évről-évre megemlékezünk. Városunkban idén közös összefogással szervezett műsort a helyi művelődési ház, a Kapu a Holnapra Egyesület, a Zenével írt történelem Egyesület és az Ősi Kovács Alkotóműhely.
Az Országgyűlés a trianoni békeszerződés időpontját — az 1920. június 4-én, a franciaországi Trianon kastélyban aláírt szerződés – amit szokás diktátumként is emlegetni, és a történelmi Magyarország I. világháború utáni területi felosztását rögzítette — 2010-ben ezt a napot a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította. Azóta törvény mondja ki, hogy a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, és egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme. A fájdalmas évfordulón világszerte fellobbannak az összetartozás tüzei, amelyhez idén is, a 105. évfordulón, a berhidai megemlékezők is csatlakoztak.
Az idei emlékműsor a Városháza előtti téren kezdődött, ahol településünk testvérvárosának, a sepsibükszádi kopjafára az összetartozás jelképeként, felkötötték a nemzeti színű szalagot, valamint verset mondott Tóth-Göndöcs Ildikó és Erdélyi Tibor.
Innen közösen átsétáltak a Berhidai Együvé Tartozás Parkba, ahol Kálmán-Nagy Zsanett mondta el az évforduló, valamint a magyar nemzet megsemmisíthetetlen összetartozásával kapcsolatos gondolatait. Beszédét személyes élménnyel indította:
„Amikor a múlt héten ott álltam a hetedikeseimmel Gyimesbükkön, az ezeréves határnál, aztán felmentünk a Hargitára, és néztem, ahogy a nemzeti színű lobogók lobognak, arra gondoltam, hogy milyen messze vagyok az otthonomtól, de én mégis otthon vagyok, mert ez az én hazám! Akárhányszor ott vagyok, s állok a Hargitán, mindig arra gondolok, hogy a hazámban vagyok. Beleborzongtam, hogy valaha eddig ért ez a hatalmas ország, itt volt vége Magyarországnak, a havas hegyek ezeréves fenyőinek erdeiben. A határok most már máshol vannak, mint mi szeretnénk… a revíziós kísérletek sikerének köszönhetően egy pillanatra visszakerültek ezek a területek, de a csoda 1947-ben véget ért. A meghúzott, az új határok tehát, ma is ott állnak, ahová a nagyurak piros ceruzával, önelégült mosollyal az arcukon meghúzták azokat. Nem állt módunkban, és valószínű sohasem áll módunkban elmozdítani őket. De ez a határ nem szabad, hogy elválasszon bennünket! Krúdy Gyula írja egyik művében művében: „Helyén maradt minden. Ott állnak a tornyok, a városok, a hidak, ahol tegnap is álltak. A temetőkből nem űzhetik ki halottainkat, hiszen tudjuk: a kő marad! De még a házakból sem, eleven testvéreinket…”( Aztán ezt Benes, majd Ceausescu is megtette!)
Nem mondhatják az óráknak, hogy más időt mutassanak, és nem az elrejtett szíveknek, hogy ne érezzenek! Nem fordíthatják ki a gondolatot, az álmot, de még a szót sem, amelyre mától fogva titkon, de halálos komolysággal tanítják a megszületendő gyermekeket, s nem tilthatják el imádságainkat sem! Mindent elveszítettünk szinte, de velünk maradt a lelkünk, a magyarok lelke, amelynek nincsen új országhatára, új vámsorompója, mert az elmegy, és átszáll a fináncok orra előtt a széllel. MI ez a határ? Egy rajzolt vonal csupán, ha átlépjük, mi akkor is hazamegyünk a Vajdaságba, a Felvidékre, Kárpátaljára, a Párciumba, vagy Székelyföldre. Ha ezzel az érzéssel lépünk át a határon, akkor biztosan otthon fogjuk érezni magunkat, mert ez – a lelkünk mélyén tudjuk – ma is a miénk! – fogalmazott Kámán-Nagy Zsanett.
Mint leszögezte, bár ez a nap gyásznapként került a történelmünkbe, és területeink java részét ugyan elragadták, de a nemzeti összetartozásunkat senki sem veheti el tőlünk, és ma erről kell, hogy szóljon ez az emléknap. Kiemelte: azt kell ünnepelni, hogy összetartozunk. Hogy határok ide, vagy oda, csaknem 15 millióan beszéljük ezt a furcsa, ám utánozhatatlan, gyönyörű magyar nyelvet. A nemzeti összetartozás napján azt ünnepeljük, hogy majdnem 15 millióan vagyunk szerte a világban. És reméljük, hogy nagyon sokunknak megdobban a szíve amikor a magyar Himnuszt, vagy magyar népdalt hall, akárhol a világban. Azt kell ünnepelnünk, hogyha bármely honfitársunk nagyot alkot a világban, akkor büszkén mondhatjuk, ő is magyar! Azt ünnepeljük, hogy határoktól, korlátoktól függetlenül, van közös múltunk, vannak erős gyökereink, amelyekbe kapaszkodhatunk, van jövőnk, mert van jelenünk is. Itt Európa közepén nem is lehetne másként. A múltunkra alapozva, a jelenünket megerősítve, lesz talán jövőnk is!”
Az Ősi Kovács Alkotóműhely tagjainak magával ragadó műsorát követően, a magyar és a székely Himnusz közös eléneklése mellett, a berhidai Együvé Tartozás Parkban is fellobbant annak a tűznek a lángja, amit a megemlékezést szervező közösségek képviselői közösen lobbantottak fel, ahogyan pontban 20 óra 25 perckor számos, magyarok lakta településen is fellángolt a nemzeti összetartozásunkat szimbolizáló láng. Hiszen, ahogy Varga Károlyné, Ami, a Kapu a Holnapra Egyesület elnöke fogalmazott: ez a tűz túlmutat füstön és lángon. Trianonra emlékezve, a világ legkülönbözőbb pontján egyidőben gyújtották meg a tüzet a magyar közösségek, amelynek lángjai a Hargitától a Mecsekig, a Tátrától Szabadkáig, Münchenen, Amerikán és Budapesten át, egészen a diaszpóra legtávolabbi zugaiba is elérnek, és ez a fény minden magyar összetartozásának tüze.
