Kézmunka kiállítással ünnepelték a népviselet napját
Bár ma már ritkán találkozunk vele a hétköznapjainkban, a népviselet fennmaradása közös szívügyünk. Megőrzését szolgálja az országosan április 24-ére meghirdetett népviselet napja, amely remek alkalom arra, hogy felhívják a figyelmet a nemzeti hagyományok ápolásán belül a népviselet szépségeire, és megóvására. Berhidán idén kézimunka kiállítással emlékeztek meg a erről a napról, amelyen többen népviseletben vettek részt.
Színes és rengeteg aprólékos munkával készült, különleges darabok kerültek közszemlére a Petőfi művelődési ház emeleti termében. Mondhatni, igazán egyedi asztalterítők, szalvéták, párnák, falvédők, egyszóval igen díszes darabok sorakoztak fel, amelyek egy része több évtizeddel ezelőtt készült el, de szép számban akadtak köztük napjainkban született alkotások is. A hímzés a legtöbb otthonban soha nem ment ki a divatból. Mindegyikben fellelhető néhány míves munka, és ha nem is a mindennapokban díszítik a lakást, de különleges ünnepi alkalomkor előkerülnek a szekrény mélyéből. A kézimunka, a varrás és a hímzési technikák ősidők óta anyáról leányra szálltak, és ha nem is mindegyiket sikerült elsajátítani, az egyszerűbb öltésekkel készült mintákkal bárki boldogulhatott.
A népi hímzés mintái egykoron a kommunikációt is szolgálták – hívta fel a figyelmet a kézimunka kiállítást megnyitva Turcsányi Istvánné, Póli. — Például, a magyar népművészetben igen gyakori a tulipán ábrázolási minta, aminek a formája megtalálható kapufélfákon, fejfákon, szövéseken, hímzéseken és ajándékokon is. Többszáz formáját ismerjük. Kifejezheti a nő társadalmi helyzetét, családi állapotát, életkorát. Vagy gondoljunk a hímzett falvédők üzeneteire! Azok is a kommunikáció egyik formáját jelentették – emelte ki, majd néhány példát is megosztott hallgatóságával: „Bármerre visz is sorsom útja, visszavágyom csendes kisfalumba”. Vagy: „Konyhapénzem legyen elég, mindig finom lesz az ebéd”. És egy kevésbé pozitív üzenet: „Az én uram a legjobb ember, csak szülnöm kell, akkor nem ver!” Utóbbit ellensúlyozza a következő: „Az én férjem csak a vizet issza, nem sírom a leányságom vissza.”
Volt idő, amikor a hímzést tantárgyként oktatták, előbb a népiskolákban, majd a polgári iskolákban is, de ha a gyerekek valamilyen okból nem jártak iskolába, akkor a szülőktől, nagyszülőktől lesték el a hímzés varrási technikáit. Díszítették, hímezték a kelengyéjüket, a hétköznapi és ünneplő ruháikat, a használati eszközeiket. Majd eljött az az időszak, amikor nem volt divat a hímzés, mígnem a 70-es, 80-as évek elején megint elkezdtek vele foglalkozni a lányok és asszonyok, és újra ott ékeskedtek a szebbnél-szebb motívumok a terítőkön, függönyökön, ruhákon.
Aztán eltelt csaknem egy félévszázad, amikor nem foglalkoztak vele, de napjainkban – talán kissé másként, korszerűsödve — újra erőre kapott a hímzés. A 20. század dísztárgyait borító motívumok ugyanis, a párnákról, falvédőkről és terítőkről átkerültek napjaink használati tárgyaira. A jelen embere – és főként a fiatal nemzedék – nehezen értelmezi az ornamentikától zsúfolt felületeket, de kedveli, divatosnak találja az egyszerű motívumokat. Így ezek az apró minták díszítik a pólókat, tornacipőket, ruháinkat. A hímzés, mint jel, visszakapta értelmét és értékét. A jelenkorban újra a kommunikáció eszköze lett. De ma már nem tájegységekre vonatkozó azonosságokat, hanem tágabb, nemzeti és generációs összetartozást jelöl – mutatott rá Turcsányi Istvánné, a művelődési ház munkatársa.
A kiállítóterembe lépve lenyűgöző látvány fogadja a látogatót. Minden egyes darab egy hosszú, aprólékos munka nagyszerű eredményeként tárul a szemünk elé. Mindegyiknek megvan a maga története, és akadt kiállító, aki 5 évig készítette a nem könnyű technikával hímzett risel terítőt, és a következőket osztotta meg a közönséggel: „Nagyon nehéz és aprólékos munka volt. Minden egyes öltés kézzel készült, a reselés is. Semmi gépi munka nincs benne. Többször félretettem (mást csináltam), és újrakezdtem. Majd megint félretettem, újrakezdtem. 2000 tavaszán mondta a vőlegényem, hogy az esküvőig jó lenne, ha befejezném (különben nem vesz el feleségül). Így június közepére el is készült a terítő, ami idén lesz 25 éves.” Lám, olykor némi ösztönzés is kell a sikerhez!
A kiállítás megnyitójának jó hangulatáról a Nyugdíjas énekkar tagjai gondoskodtak, akik baranyai népdalcsokrot adtak elő. A népviselet ünnepét megtisztelve, többen csodaszép, hagyományos ruhakölteményben vettek részt a rendezvényen.
