Hargitai Tünde két évtizeden át irányította a berhidai szociális intézményt
Furcsa „kanyarok” jellemzi a szakmai pályafutását. Lány létére és törékeny alkata dacára, már gyermekként rendőr szeretett volna lenni, amit pár esztendős irodai munka és tíz év ápolói szolgálat után meg is valósított. Majd nyolc év után leszerelt a rendőrségtől, és a harmincas éveiben járva, szociálpedagógiai diplomát szerezve, pár éven keresztül értelmi sérült gyermekekkel foglalkozott. Végül csaknem húsz esztendeig volt a Berhidai Szociális és Gyermekjóléti Szolgálat vezetője, mígnem idén nyugdíjba ment. Hargitai Tündével beszélgettem.
-Meséljen az életéről, honnan indult a pályafutása?
-Ajkai születésű vagyok, ott éltem 16 éves koromig, majd Pápán elvégeztem a gyors- és gépírói iskolát. Olyan fiatalon még nem voltam túl motivált a tanulásban, bár erős négyes bizonyítvánnyal rossz tanulónak sem számítottam, de inkább minél előbb dolgozni szerettem volna. Orvosírnokként helyezkedtem el a kórház röntgenosztályán, de megtetszett a betegápolás, és pár év múlva jelentkeztem egy nappali képzésre úgy, hogy délelőtt tanultam, délután pedig ledolgoztam a műszakot. Általános ápoló asszisztensi végzettséget szereztem, és csaknem tíz évig dolgoztam az egészségügyben. Szerettem a munkámat, és a mai napig jó a kapcsolatom az akkori kollégákkal, jó érzéssel gondolok vissza azokra az évekre, de valamiért úgy éreztem, mégsem ez az én utam. Visszatértem a gyors- és gépíró szakmához, titkárnői állást vállaltam, ami meghatározott időre szólt, amikor lejárt hasonló munkakörben a rendészetnél helyezkedtem el. Ennek különösen örültem, mert gyermekkoromban arról álmodoztam, hogy hivatásos, egyenruhás rendőr leszek, de akkoriban nem volt olyan egyszerű rendőrnek állni, nőként meg aztán végképp nem.
-Nem sok rendőrnővel találkozhattunk akkoriban, önt mégis, miért vonzotta annyira ez a hivatás?
-Nagyon kevesen voltak, Veszprém megyében például, egy rendőrnő sem akadt, amikor irodai dolgozóként odakerültem. Nekem viszont gyermekkori álmom volt, hogy rendőr legyek, ezt a főnökömnek is gyakran emlegettem. Talán akkor tetszett meg, amikor felső tagozatra jártam, és a rendőrség megkereste az ajkai iskolát, hogy küldjenek két tanulót, aki rendőri felügyelet mellett, a reggeli gyalogos forgalmat segíti az iskola közeli zebránál. Komoly feladat volt, rendőrsapkát meg még gumibotot is kaphattak a „diáksegédek”. Mérhetetlenül büszke voltam arra, hogy a két kiválasztott tanuló egyike lehettem, és ez kis epizód is fokozta a vágyat bennem, hogy rendőr legyek.
-Végül meg is valósult, igazi rendőr lett! Hogyan sikerült elérni?
-Egyik reggel azzal állt elő a rendőrségen a főnököm, hogy üljek le, mert fontos mondanivalója van számomra, majd megkérdezte: Még mindig rendőr akar lenni? Hát persze, vágtam rá azonnal. Akkor most beül az autójába, elutazik veszprémi kapitányságra, és jelentkezik az alezredes elvtársnál. Mondanom sem kell, a föld felett jártam, rohantam is azonnal. Ám az alezredes alaposan megtréfált! Ránézett az órájára, és hideg zuhanyként ért, amit mondott: Mit szólna, ha most feljelenteném gyorshajtásért? Az indulása és az érkezése közötti idő ugyanis arra utal, hogy nem tartotta be a sebességhatárokat. Így akar maga rendőr lenni? A mákszemnél is kisebb lettem, annyira lesújtott. Na, jól elszúrtam életem nagy lehetőségét! — gondoltam megsemmisülve. Aztán látva, hogy elsápadtam, elnevette magát, hogy csak tréfált. Bár sejtettem, nem állhatott messze a valóságtól, mert örömömben tényleg nem figyeltem a mennyit mutat a Trabantom sebessége. Szerencsémre, felvettek a kapitányságra, de előtte minden szükséges vizsgálaton keresztül kellett mennem, nem csak nekem, a családomnak is, szóval, hosszas ellenőrzéssel „lekádereztek”, és első körben polgári alkalmazottként segítettem az alezredes munkáját. Egy hónap után az új főkapitány elmondta, hogy Budapesten már vannak rendőrnők, ő úgy döntött, hogy Veszprémben is szükség lenne rájuk, így Katalin kolléganőmmel együtt, ránk esett a választása, hogy egyenruhások legyünk. Elvégeztem az őr- járőr tanfolyamot, és nagyon büszke voltam, mert akkoriban csak ajánlással lehetett valakiből rendőr, szerettem a munkámat.
-Miért szerelt le mégis a rendőrségtől, ha ez volt élete hivatása?
-Nyolc évig dolgoztam rendőrként, főként a közlekedésrendészeten teljesítettem szolgálatot, de helyettesítettem a szabálysértési osztályon és körzeti megbízotti irodában is dolgoztam egy ideig. Közben utolért a szerelem, a gyermekvállalás. Amikor iskoláskorú lett a kislányom, már egyedül neveltem, és szerettem volna minél több figyelmet neki szentelni, de nehéz volt összeegyeztetni a szolgálattal. Az ottani irodai munkához meg nem szerettem volna visszatérni. A kapitány, látva a felmondásom, behívott, és közölte, 30 napig nem írja alá, addig gondoljam meg, nézzek körül, bármilyen más állást választhatok a rendészeten belül. Jólesett a gesztusa, de neki is elmondtam, az irodai papírmunka nem kenyerem, így végül kénytelen volt megválni tőlem. Egy évre rá őt is áthelyezték máshová.
-Mihez kezdett ezután?
-A szolgálat alatt esti tagozaton leérettségiztem, és miután leszereltem a rendőrségtől, az értelmileg akadályozott gyermekek intézményében helyezkedtem el Veszprémben. Szerettem volna tovább tanulni, de a főiskolára akkoriban nem volt egyszerű bejutni. Újsághirdetésben láttam, hogy Sopronban szociálpedagógiai képzés indul, és bár nagyon rövid volt a jelentkezési határidő, nekiveselkedtem a felvételinek, dacára annak, hogy már a 30-as éveim elején jártam. Tudtam, ha most nem rugaszkodom neki, később már nem lesz rá esélyem. Nem volt könnyű, de végül sikeresen vettem az akadályokat, felvettek és elvégzetem a főiskolát, utána az intézmény iskolájában dolgoztam még négy évig, ám miután új igazgató érkezett, egymás után megvált a régi alkalmazottaktól, így tőlem is, és csaknem fél évig munkanélküli lettem.
-Rendőrnek már nyilván nem szeretett volna visszamenni…
-Valóban nem, de a lányom hívta fel a figyelmem a berhidai pályázatra, amelyben szociális intézményvezetői pozícióra kerestek szakembert. Nagy volt a munkanélküliség, mint sokan, én is rengeteg helyre jelentkeztem addig, mindig sikertelenül, nem volt merszem megpályázni. A gyermekem azonban hajthatatlan volt, biztatott, hogy pályázzam meg a vezetői állást, hát a kedvéért megtettem, bár elismerem, el sem tudtam magam képzelni egy intézmény vezetőjeként! Meg is lepett, hogy a három pályázó közül rám esett a képviselő-testület választása, és természetesen minden tudásommal és erőmmel arra törekedtem, hogy megfeleljek ennek a bizalomnak. Így kezdődött a berhidai pályafutásom.
-Amelyen – a kezdeti nehézségek dacára – csak pár hónap híján — húsz esztendeig kitartott…
-Nem tagadom, a legelején voltak azért rémálmaim, hogy nem fogok megfelelni az elvárásoknak, nem leszek jó vezető, nem leszek képes helytállni… Persze, ezt a bizonytalanságot nem láthatták a kollégáim, mert nagyon buzgó és következetes voltam. Közben szinte észre sem vettem, milyen sokban segítették a munkámat az egészségügyben, a szociálpedagógiában, valamint a rendőrségen szerzett tapasztalatok! Rá kellett jönnöm, mennyire igazuk volt az idősebbeknek, amikor arra intettek: Tanulj, folyamatosan képezd magad, mert egyszer hasznát veszed minden tudásodnak! Végül hamar belerázódtam, és nagyon megszerettem, szívvel-lélekkel végeztem a munkámat. Hálás vagyok azoknak, akik akkor is kitartóan támogattak, amikor még bizonytalan voltam, és azoknak is, akik elfogadtak, és együttműködtek velem a munkám során. Nagyon sok kedves, jóravaló embert megismertem ezen a településen! Jólesett, ha az utcán mosolyogva rám köszöntek, és bár voltak nehézségek, mégis a legjobb tapasztalatokról számolhatok be. Pedig akkoriban a nagy munkanélküliség, a kilátástalan helyzetbe került családok sokasága keresett meg bennünket, rengeteg volt a szociálisan rászoruló ember.
-Sikerült szót érteni velük?
-Nagyon sok ügyfelünk volt, de legtöbbjükkel sikerült megfelelő bizalmat kiépíteni, így hajlandók voltak velünk együttműködni. Kezdetben talán a kíváncsiság hozta ide az embereket, de mire észbe kaptunk, több ezres forgalmat hoztunk össze egyetlen év alatt! Rengeteg volt a tennivaló, én pedig – a munka nélkül eltelt hónapok után — végre hasznosnak éreztem magam, és a kollégákkal együtt örültünk minden apró sikernek.
-Amikor idekerült még az intézményi rendszer is kicsit gyermekcipőben járt, nem voltak tapasztalataik, ki kellett építeni a megfelelő, hatékony csapatmunkát, a segítői hálózatot.
-Valójában 1997 december 1-jén alakult meg az intézmény, és amikor vezető lettem, még kevés volt a szakképzett dolgozó, valójában ki kellett alakítani, fel kellet építeni magát az intézményt is. Kollégáim empatikusak és segítőkészek voltak az ügyfelekkel, de valójában kevés tapasztalatuk volt, és emiatt gyakran kerültek konfliktushelyzetbe, amelyeket meg kellett tanulnunk kezelni. Gyakran mentünk együtt családlátogatásokra, hiszen nekem is fontos volt megismerni az ügyfeleinket, ami sokat segített, hogy hatékonyan végezzük a feladatainkat. Sosem felejtem el, számomra a legnagyobb elismerés az volt, amikor egy roma férfiember, aki folyton azzal provokált, hogy minek is vagyunk, ha nem adunk pénzt, egyszer azt mondta: Tudom, hogy maguk nem tudnak anyagi segítséget adni, de már csak azért is érdemes ide bejönni, mert egyenlő emberként bánnak a romákkal.” Egyik legfőbb követelmény volt a részemről, hogy egyenrangú félként kezelünk mindenkit, aki hozzánk fordul, akkor is, ha tudjuk róla, most jött ki a börtönből! Ennek, a kölcsönös tiszteletnek köszönhető, hogy a mai napig fennmaradt jó kapcsolat a segítségre szoruló családokkal. A mi munkánkban elsődleges a bizalom, mert csak így tudunk együttműködni és eredményt elérni. Kölcsönös bizalom nélkül nem megy, nem tudunk segíteni, előre lépni.
-Mégis úgy vélem, más erről utólag higgadtan beszélgetnünk, és mégis más az „éles helyzet”, amikor feldúltan, dühöngve nyit be a nehéz helyzetbe került ügyfél. Nem voltak súlyos konfliktushelyzetek?
-Az volt az elvem, hogy úgy kell dolgoznunk, hogy soha ne kerüljön sor rendőrségi intézkedésre, és nem is volt rá szükség! Azért vagyunk szakemberek, hogy megoldjuk a nehéz helyzeteket is! Ha mi nem tudjuk megoldani a problémáját, a rendőr biztosan nem fogja, mert nem ez a szakterülete! Fontos szempont volt számomra, hogy az intézményünkből senki se távozzon el ajtót csapkodva, haraggal. Háboroghat, lehet dühös, de a mi dolgunk az, hogy megnyugtassuk, és higgadtan kezeljük a helyzetet. Meg kellett értetni, hogy amíg hangoskodik és dühöng, nem tudunk érdemben beszélgetni, segíteni meg pláne nem! Fontos, hogy legyen bennünk alázat a hivatás, a szakma felé, ami nem az ügyfeleink előtti megalázkodást jelenti, hanem azt, hogy szakszerűen tesszük a dolgunkat. Meggyőződésem, hogy szakmai alázat nélkül ezt a hivatást nem lehet csinálni! Legalábbis jól, biztosan nem!
-Két évtized után úgy döntött, visszavonul, nyugdíjba megy. Nem fog hiányozni a munka? Mivel telnek majd a napjai?
-Pár éve Ősibe költöztem, ott él a lányom a családjával, az unokáimnak, a fiúikreknek is szükségük van rám. Már én is otthon érzem magam Ősiben, a családom közelében. Számomra mégis hamar eltelt az aktív időszak, pedig az ember fiatal korában még alig várja, hogy nyugdíjas legyen, mert azt reméli, akkor annyi mindenre telik majd ideje, főként olyasmire, amire nem, vagy kevés idő jut a munka mellett. Ám szembe kerülni a nyugdíjazással, már egészen más! Előbb attól tartottam, hogy nem tudok majd mit kezdeni a sok szabadidőmmel, de ahogy múlnak a napok, rájöttem, számos lehetőség nyílt meg előttem ahhoz, hogy hasznosan és tartalmasan teljenek a napjaim. Természetesen, a munkámnak is megvolt a maga szépsége, de el kell fogadni azt is, hogy az aktív kor is véges. Szeretem a hivatásom, és mindig – a körülményektől függetlenül — örömmel jártam be dolgozni, jól éreztem magam a csapatommal, de örülök, hogy úgy mehettem el nyugdíjba, hogy jó kezekbe adtam át a Szociális és Családsegítő Központ vezetését. Meg is kérdezték páran, annyira fontos ez nekem? Igen, roppant fontos, mert szívem-lelkem benne van ebben az intézményben, hogyne lenne szívügyem, hogy jó kezekbe adjam át azt, amit 20 év alatt sikerült felépítenünk! Olykor napestig maradtam, ha kellett, hétvégén is bejöttem, néha már viccelődtek is velem jobb, ha haza sem megyek, mert mindjárt indulhatok vissza! Goda Attila dolgozott már velünk, aztán a gyámhivatalba ment át, de újra visszajött hozzánk, jó szívvel adtam át neki az intézményvezetői stafétabotot. Tapasztalt, nagyszerű szakember, akiben méltó utódra találtam. Így már jöhetnek a nyugodt, de tartalmas nyugdíjas évek!