Ma mindenszentek, a megemlékezés napja van. Ezen a napon, akik megtehetik, meglátogatják elhunyt hozzátartozóik sírját, virágot visznek, mécseseket gyújtanak. A mécses, a gyertya lángja a fényt, az örök világosságot jelképezi. Holnap, november 2-án halottak napja lesz, amikor hitünknek megfelelően, imát mondunk azokért, akik már nem lehetnek közöttünk.
Ha elveszítjük azt, akit nagyon szerettünk, azzal a tudattal próbálunk vigasztalódni, hogy ő már biztosan jó helyen van. Hitünk szerint bízunk benne, hogy – ha eljön az idő – mi is odatartunk ahol ő már békére lelt, s talán találkozunk is… De addig? Bármennyire is nehezünkre esik, el kell fogadnunk, együtt kell élnünk a hiányával, remélve, hogy az emlékezés valamelyest visszahozza őt, s „késlelteti” a végső távozását. Azt mondják, amíg egyetlen ember is él, aki emlékezni képes arra, aki eltávozott az élők sorából, addig nem veszítettük el őt végleg, az emlékeinkben élénken él, jelen van.
S mi ezt tesszük most: emlékezünk. Koszorúkkal, virágokkal, égő mécsesekkel és gyertyákkal fejezzük ki, adunk hangsúlyt annak a fájdalomnak, amit elveszített családtagjaink, szeretteink, barátaink, ismerőseink pótolhatatlan hiánya felett érzünk, a múló időtől függetlenül. Bár ilyenkor megtelnek a temetők, virágok és mécsesek tömkelege jelzi: amíg a hátrahagyott hozzátartozók, jó barátok, kedves ismerősök élnek, s egy szál virággal megállnak a sírok előtt, s a gyertya lángjánál felidézik az együtt megélt pillanatokat, nem veszett feledésbe egyetlen élet sem. És, nem csak november közeledtével, nem kizárólag mindenszentek és halottak napján, hanem egész évben, amíg mi élünk, él bennünk elveszített szeretteink emléke.
„Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvétett szavamban
És minden eltévesztett köszönésben
És minden összetépett levelemben
És egész elhibázott életemben
Élsz és uralkodol örökkön, Amen. „(Idézet Juhász Gyula: Anna örök című verséből)