A Don-kanyarban életüket vesztett katonák előtt hajtottunk fejet
„A doni katasztrófa emléknapja figyelmeztetés: hogyan sodorhatja a történelem az embereket olyan helyzetekbe, amelyekben a legnagyobb áldozatot kell meghozniuk — és nekünk micsoda felelősségünk van abban, hogy ilyen többé soha ne történhessen meg!” – húzta alá beszédében Dancsó Valéria, a művelődési ház vezetője a doni áttörés évfordulóján, január 12-én a hősi emlékműnél megtartott koszorúzó megemlékezésen.
Talán évek óta nem éreztünk már ilyen metsző, szinte csontig hatoló hideget, mint ami épp ezekben a napokban köszöntött ránk. Nem véletlen, hogy a Hősök terén álló Doni emlékmű előtt állva, Vörösmarty Mihály sorait jutott eszünkbe: „Most tél van és csend, és hó és halál”. Pedig a nálunk tapasztalt dermesztő mínuszok még csak nem is közelítettek az orosz front szinte elviselhetetlen, 26 fokos hidegéhez! Ezért is nehéz elképzelni, valóságosan átérezni, hogy a Don-kanyarba vezényelt magyar katonák miként viselték el azokat az embertelen körülményeket, amit a kőkemény orosz tél és a politikai akarat kényszerített rájuk. És nemcsak fáztak és éheztek ezek a jobb sorsra érdemes fiatalemberek, hanem szembe kellett szállniuk, harcolni az ellenséggel, visszaverni a saját földjüket védő orosz erőket.
„Drága Anyukám! Most feketén írok, nem tudom, eljut-e hozzád. Andrássi őrmesterrel találkoztunk Novij Oszkolban és megy haza szabadságra, megígérte, hogy elviszi. Ebben megírhatom a valódit. Bizony, elég sok szenvedés után jutottunk eddig és még megyünk tovább. 12 napig voltunk vonaton, 2 napot Bjelgorodban pihentünk és utána 4 nap gyalogoltunk. 110 km-t tettünk eddig. 26 fok hideg van és olyan hóviharok, hogy magyarországi ember [ilyet] még nem élt – írta haza levelében egy Józsi nevet viselő magyar honvéd.
A berhidai koszorúzási emlékünnepségen Turcsányi Istvánné, a képviselő-testület Humán Ügyek Bizottsága elnöke idézte fel a doni rontról írt két megrázó levél sorait. — Reggel kaptunk egy kis keserű feketét, egy csipet vajat, evvel megyünk 38 km-t. Este megkapjuk abban a községben az ebédet-vacsorát, ahová érkezünk. Sárgarépa-főzeléket, 50 dekás konzervet 8 emberre. Képzeld, hogy jól lehetünk lakva, talán, ha megérkezünk, jobb lesz. Máskülönben egészséges vagyok, a gyaloglást eddig még jól bírtam. Csak az a baj, hogy nagy hóban kell menni, de majdcsak megsegít az Isten. Imádkozzál, én nem tudok, úgy el vagyok már fásulva és még talán vadulva is el leszünk, ha már bent leszünk az első vonalban, mert oda megyünk. Azért Anyukám nehogy sírjál, ne sajnáljál engem. Ha valami emberi dolog történik velem, viseld gondját a gyermekeinknek és tartsatok meg emlékezésetekben. – írta még többek között levelében, majd hozzátette: Tudod, hogy mennyire vagyok hozzátok? 2860 kilométerre. Ha ezt gyalog kellene megtenni, egy fél évre volna szükség, napi 10-15 km átlaggal. (…) Vigyázz te is magadra és a gyerekekre is! A segélyt megkapod-e? Pontosan írd meg, írjál meg mindent, csak amit most írtam, arról ne írjál. Isten veletek, sokszor csókollak benneteket és mindenkit. A viszontlátásra, szerető férjed: Józsi.”
A Don-kanyarból érkező, fennmaradt levelekből is egyértelműen kiderül, a csaknem három-ezer kilométer távolságba, idegen földre kivezényelt magyar katonák meghalni mentek erre a frontra. A honvédek útja értelmetlenól vezetett a biztos halálba. A magyar alakulatokat 1942 nyarán vezényelték a keleti frontra, a Don folyó menti arcvonalra. A hadsereg mintegy kettőszáz-ezer főből állt, akik között sorozott katonák, tartalékos tisztek, és számos civilből lett harcos foglalt helyet. Rosszul felszerelve és hiányos téli ruházattal, a magyar katonák egy több száz kilométeres frontvonalat védtek — gyakran a nélkülözés és a fagy határán. A Vörös Hadsereg 83 évvel ezelőtt, 1943 január 12-én indította meg támadását a magyar királyi 2. honvéd hadsereg ellen a Voronyezs környéki frontvonalon. Katonáink hősies módon felvették a harcot a hatalmas túlerővel szemben, de nem sikerült visszaverniük az offenzívát, ami korántsem a hősies helytállásukon múlt. A soha nem tapasztalt dermesztő hideggel, állandó éhséggel, kimerültséggel is fel kellett venniük a küzdelmet, így a túlélés reménye is elhalványult számukra. Közülük csak nagyon kevesen térhettek haza. A doni áttörés hatalmas veszteség volt, valóságos katasztrófa mind a seregnek, az odaveszett honvédeknek és a itthon rájuk váró családtagjaik számára.
-Amikor ma rájuk gondolunk, nem csupán a veszteség jut eszünkbe. Gondolunk a bátorságra, amellyel útnak indultak; a kitartásra, amellyel a lehetetlent kísérelték meg túlélni; és arra a szeretetre, amelyet szeretteik iránt hordoztak. Mindannyian gyermekeik, feleségeik, szüleik arcát vitték magukkal a hóval borított tájra, s abban a reményben éltek, hogy egyszer újra megölelhetik őket – emelte ki emlékbeszédében Dancsó Valéria, a Berhidai Művelődési Ház és Könyvtár vezetője, majd azzal folytatta, hogy a Don-kanyarnál elesett, eltűnt vagy hadifogságba került katonák nevei nem csupán könyvek lapjain szerepelnek — itt élnek közöttünk, családok emlékeiben, féltve őrzött fotókban, fiókok mélyén bújó levelekben, egy-egy régi katonasapka vagy kitüntetés mögött. Városunkban is több család viseli ma is ennek a tragédiának a terhét: apák, nagyapák, dédapák nem tértek vissza, s helyüket üres székek, néma hiány, s megválaszolatlan kérdések jelezték hosszú évtizedeken át.
Az intézményvezető aláhúzta: A történelem nem csupán tanulság, hanem felelősség is számunkra. Feladat, hogy ne feledjük az elesetteket, hogy továbbadjuk történeteiket, s hogy a béke értékét soha ne tekintsük magától értetődőnek.
A doni katasztrófa emléknapja figyelmeztetés: hogyan sodorhatja a történelem az embereket olyan helyzetekbe, amelyekben a legnagyobb áldozatot kell meghozniuk — és hogy micsoda felelősségünk van abban, hogy ilyen többé soha ne történhessen meg!