Író-olvasó találkozó Prepszent Jánossal az „Apám naplója” szerzőjével
Az aprócska, talán fél iskolai füzet nagyságú noteszba ceruzával rótt, egyre halványuló sorok csaknem nyolc évtizeden át némán pihentek egy cipősdobozban a szülői ház éléskamrájának egyik zugában. A parányi irkába a második világháború elején, 1941-ben besorozott, és a kijevi hátországba vezényelt magyar törzszászlós honvéd kilenc hónapon át jegyezte le a napi történéseket. Hazatérve azonban nem csak a jegyzetfüzetet rejtette el, hanem a háború, idegenben átélt borzalmait is mélyen magába zárta.
Az édesapa halála után fiai hozzáláttak a napló tartalmának feldolgozásához, és bár nem tervezték könyv formájában megjelentetni, végül „Apám naplója” címmel mégis kordokumentumként szolgáló kiadvánnyá lett, mert közben kiderült, hogy a hadsereg II. hadosztályának azon zászlóaljáról, amelyben a jegyzetelő honvéd szolgált, egyáltalán nem maradtak fenn levéltári dokumentumok. A könyv, az idősebb fiú, Prepszent János feldolgozása alapján született meg, aki Fehér Péter könyvtárvezető meghívására, május 27-én a Petőfi Művelődési Ház és Könyvtár vendége volt, és a berhidaiaknak is bemutatta a kötetet. Az író-olvasó találkozó előtti vasárnapon a hősök napjáról emlékeztünk meg, ez adott alkalmat arra, hogy olyan témában mélyüljenek el az olvasók, amelyről – bár majdnem minden család, így vagy úgy érintett volt, a túlélők többsége nem szívesen beszélt arról, amit a második világháborúban átéltek.
A napló születésének körülményeiről Prepszent János elmondta: apja 27 éves volt, amikor a háború kezdetén, 1941-ben megérkezett a katonai behívó, és a magyar honvédség II. hadosztályának egyik zászlóaljába besorozták, majd az akkor megszállt Kijev hátországába, hídépítésre vezényelték. Mondhatni, szerencsés volt, hogy nem közvetlenül a frontra vitték, de – bár azt ígérték nekik, egy-két hónapig tart a szolgálat, csaknem egy évig idegen földön szolgáltak. Az ifjú honvéd egy szegény, nyolcgyermekes család egyik sarjaként ugyan nem volt iskolázott ember, mert nem volt lehetősége továbbtanulni, de élénk érdeklődésű, jó képességekkel rendelkező fiatalember lévén, a szabadidejét olvasással és rendhagyó módon, az éjjeli őrséget naplóírással töltötte. Ez utóbbival nem volt konkrét célja, nyilvánvalóan közszemlére sem szánta, amit leírt, de valamiért hazatérve mégsem semmisítette meg a noteszét, csak egy régi cipősdoboz mélyére süllyesztette.
Sokféle oka van annak, ha az ember naplót ír. Sokan szeretnék megörökíteni azt, ami velük történik, és mindazt, amit ennek kapcsán tapasztalnak, gondolnak és éreznek. Számára is egyrészt talán hasznos időtöltés volt az írás, és segített a napi – könnyűnek korántsem nevezhető – történések feldolgozásában. Talán segített a nagy távolság ellenére, lélekben kapcsolatban maradni a hazájával, és talán az események lejegyzésével emlékezetébe vésni mindazt, amit átélt, hogy a megkopott emlékeket majd egyszer felidézze. Hazatérve azonban nem mesélt ezekről a hónapokról, mert akkoriban erről nem lehetett nyíltan beszélni, és a kis noteszét sem adta a családja kezébe.
1978-ban hunyt el, és a naplója a fiaihoz került, akik úgy döntöttek, kizárólag családi használatra „átörökítik”, azaz olvashatóvá teszik, a már elhalványuló, egyre nehezebben kivehető, apró ceruzasorokat. Végül Prepszent János vállalta magára a szerkesztési feladatot, és közel annyi hónapon keresztül dolgozta fel a napló tartalmát, amennyi ideig édesapja sok évtizeddel azelőtt, nap mint nap papírra rótta a sorait. Elárulta: nem volt egyszerű a feladat, mert egyrészt erős nagyítóval kellett dolgoznia, másrészt – a legtöbbször sötétben írt szöveg — szinte egyetlen mondatba olvadt, és nehéz volt a szavakat mondatokká formálni. Elismerte, a naplójegyzetek feldolgozása során, édesapjának egy olyan oldalát sikerült megismernie, amit életében nem tapasztalhatott meg. Ugyanakkor azzal is szembesült, milyen mély gyökerei voltak a szigorú, a gyermekei által ridegnek és zárkózottnak érzett magatartásának. Így a feljegyzések feldolgozását követően már más szemmel tekintett a roppant szorgalmas és családcentrikus, de szigorú követelményeket támasztó, négy gyermeket felnevelő családapára, aki – ha nem is közvetlenül a fronton – de megtapasztalta a háború okozta szenvedést.
A könyv egy nyertes pályázatnak köszönhetően, a székesfehérvári Szabadművelődési főliánsok negyedik kiadványaként jelent meg. Tekintettel, hogy más feljegyzések nem maradtak fenn a Kijevben állomásozó magyar zászlóaljról, hiánypótló történelmi kordokumentumnak is számít, valamint – nem utolsó sorban – az egymást követő epizódok, regénybe illően olvasmányosak, így magukkal ragadó, megkapó jelenetek tanúja lehet az olvasó, miközben rengeteg értékes és érdekes ismeretet kap a háborús évekből. Prepszent János felolvasott néhány érdekes részletet a könyvből, és mint megtudtuk, az Apám naplója című kiadványt ugyan nem lehet megvásárolni, de egy példánya hamarosan kikölcsönözhető lesz könyvtárunkból.