Iskoláink diákjai emlékeztek a németek kiűzetésének napjára
Fájdalmas, roppant szomorú emlékeket idéz számunkra az év egyik, amúgy is nehezen múló, sötét, fagyos napokkal terhes január. A hónap közepén előbb a második világháború Don-kanyari ütközet hőseire, majd pár nappal később a világégést követő kollektív megtorlás, a német nemzetiségiek kiűzetésére emlékeztünk, akik nem a harcok, hanem a háború kegyetlen következményeinek áldozatai voltak. Mint minden esztendőben, idén is Berhida két német nemzetiségi nyelvoktató általános iskolájának tanulói idézték fel a németek karhatlommal történt kitelepítésének megrázó emlékét.
Ahogy minden esztendő elején, a Berhidai Német Nemzetiségi Önkormányzat idén is megemlékezett a magyarországi németek tömeges kitelepítéséről. Az emlékműsort január 20-án a Berhidai Művelődési Házban tartották, a Berhidai II. Rákóczi Ferenc Német Nemzetiségi Nyelvoktató Általános Iskola hetedik osztályos diákjai és az Ady Endre Német Nemzetiségi Nyelvoktató Általános Iskola tanulói közreműködésével. Szereplésük során a kitelepítés szomorú történéseit idézték fel, megosztva a hallgatósággal azokat a riadt sorokat, amelyeket egykor a hozzájuk hasonló korú diákok írtak le.
„Aztán eljön az indulás, a pocsolyák vékony jéghártyája beleremeg, amikor az acélkerekek megmozdulnak. A vagonokban zokogó Grétik, szeplős és búskomor Hanzik és aranyhajú Szepik utaznak a szüleikkel, azok szüleivel és kevéske csomagjaikkal. A vonat gyorsít, könyörtelenül viszi magával a baranyai stiffollereket, dolgos budakörnyéki gyümölcstermesztőket, büszke soproni poncichtereket, aranykalászos bácskai gazdákat és az Úr napját virágszőnyeggel köszöntő derék budaörsieket. Felszikrázik a hó, majd teljesen elnyeli a szerelvényt a kanyar. 1946. január 19-én, Budaörsön kezdődött el a svábok kitelepítése.”
(Idézet: ujszo/panoráma 2021.01.31.)
A háború után a német hadsereg által elkövetett emberiség elleni és háborús bűntettekért a német népet tették felelőssé, így a második világháború utáni béke számukra nem az újjáépítést, hanem a rémálmot hozta el, mert több országban, így hazánkban is kollektív megtorlást alkalmaztak az itt élő német lakossággal szemben, függetlenül attól, hogy részt vettek-e a háborúban, vagy sem. Látványosan megbélyegezték, majd minden ingó és ingatlan vagyonuktól megfosztva, egyetlen útipoggyászt, batyut engedélyezve számukra, Németországba szállították, vagy meneteltették őket. Gyakori volt a fizikai erőszak, és a kivégzés is, és nagy tömegük szibériai kényszertáborokban tűnt el.
A magyarországi németek kitelepítése ugyan tömeges, de nem teljeskörű volt. Becslések szerint, 1945 előtt mintegy 380 ezer német nemzetiségi élhetett hazánkban. 1946-1948 között csaknem 185 ezer német ajkú lakost fosztottak meg magyar állampolgárságától, teljes ingó és ingatlan vagyonától, pedig ők soha nem ismertek más hazát Magyarországon kívül.
A megemlékezést követően a Német Nemzetiségi Önkormányzat vezetősége megkoszorúzta a magyarországi németek elűzetésének emlékére állított emlékművet az Együvé Tartozás Parkjában.
Közhely, de sajnos így van: háborúban nincs igazság, háborúban csak vesztesek és szenvedők vannak! A legszomorúbb mégis az, hogy az emberiség semmiből sem tanul, és nagyon gyorsan felejt. Hittük, reméltük, hogy a második világháború borzalmai kijózanították a kontinens nemzeteit, és soha többé nem törnek egymásra pusztító, gyilkos fegyverekkel. Mára tudjuk, hogy ez illúzió, csak puszta reménykedés, nem a valóság! Ennek dacára, marad számunkra az emlékezés, és a remény, ami – ahogy mondják – utoljára hal meg.