Villanások a dinamikus színes Kubáról és a monokróm Izlandról
Két, mondhatni, „a jég hátán” is megélni képes lakossággal dicsekvő országba nyerhettünk rövid, ám annál izgalmasabb és tanulságosabb betekintést Máté Beáta csodálatos fotói és személyes élménybeszámolója segítségével. A veszprémi fotográfus második alkalommal tartott vetítéses előadást az Utazás a nagyvilágban című sorozatban a Petőfi Művelődési Házban. Április 12-én képekben és képzeletben Izlandra és Kubába kalauzolta közönségét.
Izland és Kuba meglehetősen távol esik egymástól, tulajdonképpen semmi közös nincs bennük, hiszen nemcsak földrajzi fekvésük meg geológiai jellemzőik tekintetében, hanem politikai berendezkedésükben és kultúrájukban is hatalmas a kontraszt a két állam között. Ám egyetlen közös vonást mégis felfedezhettünk a két országban: lakosai kiválóan alkalmazkodtak a helyi viszonyokhoz. Legyen bármekkora ínség és szegénység, vagy nehezen elviselhető, zord időjárás, és hirtelen kitöréssel fenyegető vulkáni környezet, az emberek nem hagyják, hogy legyűrjék őket sem a természeti csapások, sem az emberi kényuralom és gonoszság.
Megrázó volt szembesülni azzal, hogy egy politikai rendszer miként képes tönkre tenni, mélyszegénységbe és teljes elszigeteltségbe taszítani egy, egyébként életképes, természeti és humán erőforrásokban gazdag országot, mint milyen a politikai elnyomás következményeit nyögő Kuba. Vele ellentétben pedig – bár sok hasonlóságot nem hozhatunk fel – Izland, a szélsőséges klímájával, váratlanul kitörő vulkánjaival, kietlen területeivel is képes élhető környezetet nyújtani az ott élő embereknek. A kubaiak a szegénységgel és nincstelenséggel küzdenek, az izlandiak pedig, a nekünk európaiak számára elviselhetetlennek tűnő, szeszélyes időjáráshoz kénytelenek alkalmazkodni. Mint az Beáta fényképes beszámolójából kiderült, mindezek dacára, mindkét ország lakossága sikeresen veszi az akadályokat.
Izand szigetország az Atlanti-óceán északi részén, Grönland és Skócia között, a vulkánok, gejzírek és a lundák országa. Több mint száz, köztük 26 ma is működő vulkánnal rendelkezik, és a lundapopuláció 60 százaléka Izlandon él.. A kiégett vulkánok pedig rengeteg sokszínű bazalt kőzetet hagytak maguk után. Az időjárása szinte percről percre képes meleg napsütésből esőre, jeges csapadékra változni, vagy hirtelen feltámadó szélviharral támadni. Esetenként 160 kilométeres sebességgel tombol, így ott nyáron sem lehet elindulni a meleg ruha, esőkabát nélkül, illetve gyakran kell azokat le- és felvenni. A vulkáni környezetben az erős geotermikus tevékenység miatt olyan érzést kelt, mintha süllyedne a talaj, de érdekes módon, nem ragad bele a láb, csak furán puha, mintha homokban járna az ember – mesélte Beáta.
A geotermikus tevékenység következményeként rengeteg a melegvizes forrás, és az is feltűnő volt, hogy bármerre jártak, a leglehetetlenebb, „legidétlenebb” helyeken bukkantak fel birkák. Őket ugyanis tavasszal, májusban kiterelik, és szerteszét legelésznek, bóklásznak a gyér növényzetben, majd szeptemberben begyűjtik őket a gazdáik.
Az őszi időszakban elkezdődnek az esőzések, és a rengeteg csapadék következtében kiöntenek a tavak, olykor az autók is elakadnak az utakon. A rendkívül szeszélyes időjárás ellenére is vannak járható utak, de hosszú szakaszokon sem találkozik járművekkel az arra járó. Jellemzően terepjárókkal, hatalmas kerekekkel felszerelt gépkocsikkal közlekednek. A lundák és a birkák mellett, az évszázadok óta védett vérvonalú lovak is jellemzik Izland állatvilágát.
A Kubai Köztársaság, a Karib-tenger legnagyobb szigetén helyezkedik el. Ha a nevét halljuk, a szivar, Che Guevara meg persze, a rum jut eszünkbe. Az 1958-as forradalomban Fidel Castro megdöntötte Batista diktátor uralmát, de a mai napig a szocialista-kommunista elveken alapuló berendezkedésben, jelentős gazdasági elszigeteltségben, és egyre mélyülő szegénységben él a lakosság, hiszen hatalmas a munkanélküliség, az élelem- és áruhiány, ahogy a víz- és áramszolgáltatás is alig, vagy sehogy sem működik.
Az egyszerű emberek úgy-ahogy, bámulatos kreativitással és ötlettel, mégis feltalálják magukat, ha másként nem, bármit összeszerelnek, összebarkácsolnak, hogy működőképessé tegyenek egy-egy szállító járgányt. Minden jó, aminek kereke, ülése van, hiszen tömegközlekedés nincs, a boltok csak akkor nyitnak ki, ha nagy ritkán érkezik némi áru, ezért magán „mozgóboltokat” üzemeltetnek, némi zöldséggel, aprósággal. A jobb időkre emlékeztető otthonok még színesek, de rengeteg a lepusztult, felújításért kiáltó épület. Sokan dolgoznak a dohányföldeken, de a termelőknek a bevétel 90 százalékát be kell szolgáltatniuk az államnak.
Mivel nincs tévéjük, nem ismerik az internetet, utcai közösségekben élik az életüket, ahol jobb híján dominóznak, sakkoznak. Találékonyságuk – bár olykor megmosolyogtatja az európai embert – roppant lenyűgöző, és ugyanakkor torokszorító is, mert a politikai önkényuralom mérhetetlen gonoszságát tükrözi, azt miként képes mélyszegénységbe taszítani, egy-egy jobb sorsra érdemes népet a hatalmat magukhoz ragadó politikusok kényuralma és kegyetlensége.