/

„A svábság egy batyuval jött ide, egy batyuval is menjen!”

9 perc olvasás

Megemlékezés a magyarországi németek deportálásának évfordulóján

Talán közhelynek hangzik, de tény: háborúban nincs igazság, kegyelmet meg végképp ne keressen senki! Sőt, még a világégést követő években sem lélegezhettek fel az emberek, hiszen a második világháború után nemcsak a gyász, a romok eltakarítása és a nincstelenség nehezedett az emberek vállára, hanem a szörnyű megtorlásokkal is szembesülniük kellett. Ez utóbbi elsősorban a Magyarországon élő német származású lakosságot érintette, akiket válogatás nélkül „Hitler követőinek”, kollektív bűnösnek kiáltott ki az akkori hatalom, és a mielőbbi deportálásukról, elűzetésükről döntöttek.  Így a háború lezárását követően megkezdődött a német ajkúak kitelepítése az országból. Ez megyénkben több mint 13 ezer embert érintett. Egyes adatok szerint, csaknem 85 ezer német ajkút fosztottak meg magyar állampolgárságától. 1946 január 19-én indult el az első, magyarországi németekkel telezsúfolt marhavagon Budaörsről Németországba. Ezt követte a következő 1947-ben, szintén ebben a régióban, majd az utolsó 1948-ban a Szovjetúnió által megszállt NDK területére. Majd sokáig csend övezte a történteket, nem lehetett ezekről az eseményekről beszélni — olvasható a feljegyzésekben.

A Magyar Országgyűlés 2012-ben hozott rendelete alapján január 19-ét a magyarországi németek elhurcolásának emléknapjává nyilvánította. Erre a napra, a német lakosság igazságtalan és embertelen deportálására emlékeztek városunkban a II. Rákóczi Ferenc és az Ady Endre általános iskola tanulói. A művelődési házban január 19-én megtartott emlékműsort a Berhidai Német Nemzetiségi Önkormányzat szervezte, amelynek tagjai ezen a napon megkoszorúzták az Együvé Tartozás Parkjában a magyarországi németek elűzetésének emlékmúvét.

A második világháború lezárását követően a győztes hatalmak felelősségre akarták vonni Hitler követőit. Mindenkit, aki német származással rendelkezett, az ő szemükben annak számított. Hazánk német ajkú lakosságát szintén érintette a kollektív büntetés súlyos következménye. Augusztusban a Potsdami konferencián már napirendi pont volt a németek deportálása Magyarország, Csehszlovákia, valamint Lengyelország területeiről. Aki az 1941. évi népszámlálás során németnek vallotta magát, automatikusan felkerült a „Volksbunde” listára. Eredetileg rendezetten, humánus módon zajlott volna a deportálás, ám a valóságban ez nem így történt! Idehaza egyre inkább eluralkodott a magyarországi németek elleni hangulat. „A svábság egy batyuval jött ide, egy batyuval is menjen! Osztozzanak Németország sorsában!” – mondta Kovács Imre, a Nemzeti Parasztpárt pártnapján. A magukkal vihető csomagok súlya nem haladhatta meg a 200 kilogrammot fejenként. Így mindent hátrahagyva, a házat, az otthont, a szülőföldet, a barátokat, marhavagonokba préselődve kellett a hazájukat elhagyni, és egy másik országban új életet kezdeni.

Ma 2024-et írunk. A csaknem nyolc évtizeddel ezelőtt lezajlott, megrázó események már túl távolinak tűnnek a mostani tizenéveseknek. Békében élve nehéz elképzelni, átérezni akkori kortársaik reménytelenül tragikus helyzetét, különösen úgy, ha csak a száraz adatokra, a történelmi tényekre kell támaszkodniuk. A berhidai diákok azonban emlékműsorukban az akkori gyermekek és kamaszok „képeslapokra” írt sorait olvasták fel. A velük egykorú német származású fiatalok rövid beszámolóit, amelyek torokszorító sorait a 78 évvel ezelőtti, hozzájuk hasonló diákok fogalmaztak meg, akik számára épp annyira érthetetlen és ép ésszel felfoghatatlan volt mindaz, ami velük és egész családjukkal történt. Fogalmuk sem volt arról, vajon mi fér bele 200 kilóba? Belefér-e az egész addigi életük? Magukkal vihetik-e kedvenc tárgyaikat? Mit és miért csomagolnak a szüleik? Mi lesz a kutyájukkal, és egyáltalán, hová megy az a vonat, amibe bezsúfolják őket sokadmagukkal, és hol áll majd meg?

„Egy szombati nap volt, amikor teherautókkal jöttek értünk. Senki sem tudta, hogy kit és miért visznek. Apám nem volt volksbundista, a háborúban magyar katona volt, mégis rajta volt a kitelepítési listán. Talán azért, mert német anyanyelvűnek vallotta magát, talán azért, mert az egyik legtehetősebb ember volt a faluban. Fogalmunk sem volt, hová megyünk.” — írta egy fiú.

„Tizenhat éves voltam, egy éjszaka alatt felnőttem” – fogalmazott egy kamaszlány. A jelképes postaládába egyre csak sorakoztak a szimbolikus képeslapokra írt, egykori üzenetek. Leírások, versek és dalok hangzottak el a felfoghatatlan, megrázó eseményekről a két iskola diákjai és felkészítő tanáraik előadásában.

Mondják, az emlékezés fontos. Nemcsak az adott történelmi események elszenvedőinek tisztelete miatt szükséges, hanem azért is, hogy az értelmetlen borzalmak felidézése,  az emlékezés arra ösztönözze a jelenkor tagjait: soha többé ne engedjék, hogy a történelem ismételje önmagát! Pedig a történelem, sajnos megteszi! Vagy inkább az emberek.
Pedig jó lenne, ha a megrázó eseményekre életüknek minden egyes pillanatában emlékeznének azok is, akiknek kezében a döntés joga és kötelezettsége!

Kövess: