/

A Don-kanyarban elesett magyar katonák hősök

9 perc olvasás

Tiszteletadás és koszorúzás a 81 évvel ezelőtt történt katasztrófa emléknapján

A Városházán megtartott megemlékezés Ács Tamás és Bergics András lélekemelő verses-zenés műsorával kezdődött, amelynek mottója Balassi Bálint: Egy katonaének című versének idézete volt. Így szól: „Emberségből példát, vitézségről formát mindennek ők adnak”. A több évtizeden, évszázadon átívelő, ám mégis egyformán megrázó gondolatokat közvetítő költemények és a történelmi korszakokra jellemző hangszereken felcsendülő muzsika a hősiességről, a vitézségről, a hazaszeretetről és a feltétel nélküli bátorságról üzentek a hallgatóságnak.

– Talán nincs olyan magyar család, amelynek legalább egy rokona ne harcolt volna ott, mindenki érintett. Bár, amiért odavezényelték apáinkat, nagyapáinkat, sőt sokunknak már déd- és ükapját, az egy nehéz világpolitikai helyzet kényszerű politikai alkujának végeredménye volt. Ők mégis megtették a magukét: hősökként harcoltak, és megőrizték a magyarság, a magyar honvédség becsületét – fogalmazott megemlékező beszéde elején Budai László, a várpalotai Krúdy Gyula Városi Könyvtár vezetője. Majd az 1943 januárjában történeteket felidézve, így folytatta: Ebben a Don-kanyari térségben már hónapok óta súlyos harcok dúltak. Ez volt a II. magyar hadseregre bízott 200 kilométeres frontvonal legfrekventáltabb szakasza, amit Vécsei alezredes 35. egysége védett. Hozzá tartozott az a pár Veszprémi zászlóalj, amelyekben a berhidaiak is harcoltak. A legsúlyosabb helyzet ennél a zászlóaljnál alakult ki, így a veszprémi szinte teljesen megsemmisült.

Amikor 81 évvel ezelőtt, 1943. január12-én megkezdődtek a szovjet hadműveletek, senki nem sejtette, hogy ami ezután következik, az a magyar hadtörténet legsúlyosabb vereségét, véráldozatát okozza. Pedig tudta a magyar hadvezetés, tudta a német is, és tudták az árkokban harcoló katonák is, hogy a szovjetek valami nagy támadásra készülnek. Erre egy frontról küldött magyar katona levele is bizonyítékul szolgál. A torokszorító megrázó üzenet így szól:

„Drága Anyukám!
Nagyon várt válaszotokat ma kaptam meg kezeimhez. Nagy sokára jött. Ne várjatok most már tőlem levelet, és ti sem küldjetek! Az orosz itt valami nagyra készül, mi pedig a végsőkig kitartunk. Erre esküdtünk meg. Küldtem haza november 10-én 105 pengőt, abból Ágikának vegyetek keszkenőt. Remélem, hogy Pisti öcsém derekasan átveszi a helyem a családban, neki a zsebórámat hagyom örökül. Neked, anyukám csak az örökké élő szeretetemet és az utolsó mosolyomat tudom adni. Nagyon szeretlek! Istentelen hideg van. Itt ülök, a géppuskám mellett, és a kezem az üres csajkámhoz fagy. Tudom, hogy mire ezt a lapot megkapod, addigra én már nem fázom, és elmúlik az éhségem is. Itt halunk meg. Kérlek, hogy ne haragudj rám!
Kezedet csókolja hű fiad, Jóska.”
1943. január 11. Oroszország

Áldozatok, vér és könny. Ekkorra már másodszor vezetett minket világháborúba az a világgazdasági rendszer a 20. században, ami egyre kifinomultabban, egyre fortélyosabban máig létezik – mutatott rá Budai László. — Mi nem voltunk érdekeltek sem az első, sem a második világháborúban, viszont elszenvedtük mindkettőnek a súlyos következményeit. Nem nehéz megtalálni a párhuzamot a doni katasztrófához vezető világhatalmak között egyensúlyozó, akkori magyar kormányzás, és az állandó kompromisszumok közé kerülő, 21. századi magyarság mostani kompromisszumkeresése a világhatalmak közötti egyensúlyozásban. Sem akkor, sem most nem volt széles mezőnye a meghozható döntéseknek.

Ha van tanulsága a doni katasztrófának, a II. világháborúnak, a magyar történelem egyik legnagyobb áldozathozatalának, akkor az bizonyára az az egyetlen dolog, hogy a háború a lehető legrosszabb megoldása minden konfliktusnak, amiben mi magyarok a 20. század folyamán már kétszer súlyosan megfizettük az árát – hangsúlyozta a könyvtárvezető, aki mindannyiunk fohászát megfogalmazva zárta beszédét:

„Arra kérem a Jóistent – fogalmazott –, hogy harmadszor már ne tegyen ki minket ilyen katasztrófának, mert azt közösségként biztosan nem éljük túl, el fogunk veszni! Azt kívánom magunknak, hogy többé egy szülőnek se kelljen ilyen levelet kapni, amelynek megrázó sorai ma itt elhangzottak.”

Az emlékműsor a Hősök terén a Doni emlékműnél folytatódott, ahol az önkormányzat, a nemzetiségi önkormányzatok, a város intézményei, civil szervezetei és közösségei képviselői elhelyezték a megemlékezés koszorúit.

Tisztelet ezeknek a hétköznapi hősöknek, akik előre látták a sorsukat, de mégis megcselekedték, amit megkövetelt az esküjük, a becsületük, a hazájuk!  

Kövess: