Az október 23-ai forradalomra emlékezett a város
Az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésére a Városházán megrendezett bensőséges műsorral, majd a Hősök terén állított ’56-os emlékmű koszorúzásával emlékeztek a berhidaiak. A zsúfolásig megtelt díszteremben a II. Rákóczi Ferenc Német Nemzetiségi Nyelvoktató Általános Iskola negyedik és nyolcadik osztályos tanulóinak megható emlékműsora előtt Kálmán-Nagy Zsanett, az intézmény vezetője mondott ünnepi beszédet.
Személyes, gyermekkori élményét idézve kezdte megemlékezését az iskolaigazgató. Egy közeli, de addig soha nem említett, nagyon messziről, Ausztráliából érkező nagybácsi látogatásakor ébredt rá, hogy a határon túl létezik egy „másik” világ. Miért ment el egykor olyan messze a nagybátyja és még sok-sok tízezernyi ember azon az őszön? Abban a határmenti faluban szinte minden családból hiányzott akkor valaki… de a többi faluban és városban sem volt ez másképp. A történelmi előzményeket érintve, amelyek az 1956. október 23-ai forradalom kitöréséhez vezettek, többek között így írta le:
„A Kísértet lassan bejárta Kelet-Európát, s benne hazánkat. Dübörögtek a szovjet csizmák, ahogy végig masíroztak az utcákon, a tereken. Mégsem hallottuk. A mozgalmi dalok elnyomták a menetelés robaját. S mire észbe kaptunk, a szalámi-taktikának köszönhetően a kommunisták mindenhol ott voltak… Kezdetét vette az a rémálom, amit szocializmusnak hívtunk. Az ideológia, ami csak papíron létezik. Mihelyt meg akarják valósítani, kommunizmus lesz belőle. A szép sorokban mindenki egyenlő. A valóság: Mindig vannak elsők az egyenlők között. Mindenki egyaránt vehet, aztán az utolsó magot is leseperték maguknak, vagy petróleummal öntötték le a feketevágás termékét, miközben gyerekek éheztek… — emelte ki, majd így folytatta:
Egy ilyen rendszerben bűz és mocsok fed mindent, valós és metaforikus értelemben is. Ott van a szerelemben, a vágyban és fogantatásban, az apai szigorban, az anyák könnyében, a gyermek kérdéseiben, a baráti társaságokban, az iskolapadokban, a munkahelyeken. Beszivárog mindenhova. Nem tudsz előle menekülni, mert lassan – a költő szavaival – „te magad vagy”. A diktatúrában így kell szépen élni. De élet ez? Lehet így élni egyáltalán?
1956-ban ez a nép nem akart többé így élni. Nem akartunk a hazánkban áldozatként élni.” – fogalmazott. És a forradalom, amely Budapesten kezdődött, elérte a vidéket, így Berhidát is, de – tette hozzá — a gyártelepi rész speciális helyzetben volt a raktáron lévő 150 tonna lőpor miatt. Már a forradalom előtt jelentős létszámú fegyveres erőt vezényeltek a településre ennek őrzésére. Októberben a falu és a gyári munkások nagy része is csatlakozott az eseményekhez: forradalmi tanács alakult. Egyik tagja azt mondta: Kommunista vagyok, de magyar is és most egy az ellenség. (feltehetően a szovjetekre gondolt) Megtaposták a pártkönyveket, elégették a káderlapokat; megalakultak a forradalmi szervezetek. Mindeközben gondoskodni kellett a leálló részlegek őrzéséről és a többi üzem működtetéséről. Folyamatosan tartották a kapcsolatot a megyei forradalmi vezetéssel. A szovjet megszállás után Berhidán is jött a megtorlás, a büntetések: lefokozások, a főbűnösöknek börtön 10 év, másfél év, az MSZMP – be való belépés megtagadása… Az egész országban kegyetlen megtorlások követték a bevonult szovjet katonák segítségével levert szabadságharcot.
Amely néhány napnyi katarzis. Egy új világ reménye volt. „Világ csodája” – írta Márai.
„Hát ennyi történt csak: Egymásba karolva, az Istenbe, egymásba és a magukba vetett hittel; nyavalygás, kifogások nélkül; a piros-fehér-zöld zászló kezükben – amelynek közepén pont az a semmi jelentette a mindent — a Corvin-közben, Széna téren szembementek a szörnyeteggel. De nem az ellenség volt a fontos, hanem hogy volt valami, amiért tették ezt. Nem Ruszki Iván ellen, hanem fiainkért; nem a tankok ellen, hanem a macskakövekért, nem Moszkva ellen, hanem Budapestért; nem a múlt ellen, hanem a jövőért; nem az elnyomás ellen, hanem a szabadságért.”
A jelenbe, napjainkba áttérve, Kálmán -Nagy Zsanett 67 év elteltével kétségét fogalmazta meg, hogy ma, ebben a formában meg tudnánk-e változtatni a történelmet. A válasz lehangoló, mert jelen pillanatban épp hagyjuk, hogy elvesszen a jövő… Mintha hagynánk elveszni mindazt, ami az emberi életben, a kapcsolatainkban igazán értékes: a becsületet, a megbecsülést, a küzdeni akarást, a figyelmet, az egymásra szánt időt, a tudást, azt, hogy szeressünk valakit érdek nélkül, az egymáshoz tartozást: legyen az család, iskolai közösség, a város lakói, legyen az az ország. Igen, nem az állam, nem a hatalom, hanem a HAZA.
És a kérdésre, hogy van-e mégis esélyünk arra, hogy méltók lehessünk az ’56-os hősökhöz, Kálmán-Nagy Zsanett ekképp fogalmazott:
„Hogy méltók legyünk az 56-os hősökhöz, meg kell tanulnunk újra azt, mit jelent a szolidaritás. Mert ők tudták még. Az egyet akarást, a diktatúra testet-lelket nyomorító elnyomása elleni összefogást. Mára az egységnek szinte nyoma sincs, csak megosztottság van. Színek, oldalak, nemek, bőrszínek, származás, csillagok, gyümölcsök, vagy akár városrészek.
Az 56-osok között nem volt megosztottság. Ahogyan itt Berhidán is elhangzott a mondat: Kommunista vagyok, de magyar is! Ki tudjuk-e vajon ezt mondani ma? Hogy ilyen vagyok vagy olyan, de magyar is vagyok, ezért egy az érdek, egy a cél! Akkor mi, ugyanaz a nép, felül tudtunk kerekedni különféle ideológiákon, politikai szemléleteken és egységben harcoltunk? Mi, Európa hősei voltunk. És egyben áldozatai is. Hiszen végül legyőzettünk. És mindenki veszített valakit és valamit. Elveszett három-ezer magyar élet, áldozat a kettőszáz-ezer, aki elvesztette a hazáját, a szüleit, testvéreit. És áldozat az a több millió, aki maradt. Ők voltak bátrak vagy azok, akik mentek, ki tudja ma már?
A legfontosabb azonban, hogy emlékezzünk mindannyiukra! S tanuljuk meg a jövőnk érdekében tőlük a szolidaritást! Hogy méltók legyünk egyszer hozzájuk! Hogy méltó legyen ez az ország ahhoz a szóhoz: Magyar! – húzta alá ünnepi beszédében az intézményvezető.
A II. Rákóczi Ferenc Iskola 4. és 8. osztályos tanulóinak megható, zenés irodalmi műsorát követően az ünnepség a Hősök terén, az ’56-os emlékműnél folytatódott, ahol a városvezetők, az intézmények, a helyi civil szervezetek és a közösségek képviselői a forradalom és szabadságharc hősei előtt tisztelegve, elhelyezték a megemlékezés koszorúit.