A Trianonban megrajzolt határ soha nem szabad, hogy elválasszon minket

Őrtűzgyújtás a nemzeti összetartozás napja tiszteletére

”Trianon árnyékában élünk, ez tagadhatatlan. Ebben az árnyékban élve feledjünk el minden pártoskodást, és nyújtsunk testvérkezet mindenkinek, aki a szívében, lelkében és szándékában magyar, még akkor is, ha nézeteink sok mindenben nem egyeznek.” – idézte ünnepi beszéde végén Wass Albert szavait Kálmán Andrásné iskolaigazgató a Petőfi művelődési ház udvarában június 4-én megtartott nemzeti emléknapon.

A magyar országgyűlés 2010-ben törvénybe iktatta a Nemzeti összetartozás napját, amely kifejezi, hogy államhatároktól függetlenül, éljen bárhol is, minden magyar a nemzet része. Június 4-ke az ország szétszakításának napja, ugyanis 103 évvel ezelőtt ekkor írták alá azt a békediktátumot, amely darabokra tépte, megcsonkította Magyarországot.  
— A trianoni bélkeszerződés az első világháborút lezáró, Párizs környéki békerendszer részeként, a háborúban vesztes Magyarország és a háborúban győztes antant szövetség között létrejött, Magyarországra erőszakolt békediktátum. Az 1920-as békerendszer büntetőbékeszerződés volt, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy minél nagyobb büntetést rójanak a vesztesekre. Ami leginkább sújtott bennünket, a területi követelések: az ország kétharmadát elcsatolták. Az, hogy mi fog történni a mintegy 3,6 millió, határon túl rekedt magyarral, az már senkit nem érdekelt! Döbbenetes még kimondani is – hogy Románia 103 ezer négyzetkilométernyi területet kapott, önmagában csak ők többet, mint ami nekünk maradt! – idézte fel az őrtűzgyújtásra egybegyűlteknek e gyalázatos nap történelmi hátterét Kálmán Andrásné a II. Rákóczi Ferenc Iskola intézményvezetője leszögezve, hogy a határok ma is ott állnak, ahová az átkos nagyurak piros ceruzával, önelégült mosollyal az arcukon rajzolták meg azokat. Nem áll módunkban onnan elmozdítani őket, de ez a határ, soha nem szabad, hogy elválasszon minket!

„De velünk a lelkünk” – írja Krúdy – a magyarok lelke, amelynek nincsen új országhatára, új vámsorompója, mert az elmegy majd a fináncok elől a széllel.” 

A határ tehát, csak egy rajzolt vonal. Ha átlépjük, hiszem, mi akkor is hazamegyünk. Nemcsak azok, akik onnan származnak, hanem mi is, akik szeretnénk megismerni az egykori nagy Magyarország azon vidékeit, a Vajdaságba, Felvidékre, Kárpátaljára, a Párciumba, vagy Székelyföldre, mi hazamegyünk – fogalmazott Kálmán Andrásné — S ha így lépünk át a határon, akkor otthon fogjuk érezni magunkat. Mert hiszem, s azt tanítom a gyerekeimnek is, hogy ez akkor is a miénk, ha ezer határ is választ el bennünket! Én nem Romániába, Szlovákiába, Szerbiába utazom! És ezt a lelket, a magyarságtudatot kell átadnunk a jövő nemzedéknek, mert az embernek mégiscsak kell, hogy legyen származása, kell, hogy legyenek gyökerei, kell, hogy legyen egy nemzete! Még akkor is, ha ma divat, mi több, szinte elvárás, hogy egyszerűen csak európainak, internacional-nek nevezzük magunkat… Én elsősorban magyar vagyok, s csak azután vallom magam európainak. Számomra másképp ez elképzelhetetlen. Legyünk európaiak, de csak úgy, hogy előtte magyarok is vagyunk! Ne azt keressük, ami elválaszt, hanem mindig azt, ami összeköthet. Mert határon innen és határon túl, millióan beszéljük ezt a furcsa, utánozhatatlan, ámde gyönyörű nyelvet. Őrizzük meg, s adjuk át ezt a kincset gyermekeinknek! – mondta az intézményvezető, majd Wass Albert szavaival zárta emlékezését.

”Trianon árnyékában élünk, ez tagadhatatlan. Ebben az árnyékban élve feledjünk el minden pártoskodást, és nyújtsunk testvérkezet mindenkinek, aki a szívében, lelkében és szándékában magyar, még akkor is, ha nézeteink sok mindenben nem egyeznek.”

Majd lángra gyúlt az összetartozásunkat jelképező berhidai őrtűz, amit a helyi emlékezők álltak körbe, közösen elénekelve a székely Himnuszt és a magyarok Világhimnuszát.