Főhajtás a katasztrófa áldozatai előtt
„Édesapám az én szememben mégis hős volt! Hősiességét abban látom, hogy minden átélt szörnyűség dacára, megőrizte hitét, emberségét, és teljes életet élt. Nővéremmel, bátyámmal együtt vállalt, és felnevelt bennünket” – húzta alá rövid emlékbeszédében Mészáros Vendel, a doni katasztrófa 80. évfordulóján, a berhidai Hősök terén megtartott koszorúzási ünnepségen.
A második világháborúban vívott kegyetlen harcok során, az 1943. január 12-i, végzetes doni ütközet a mai napig Don-kanyari tragédiaként él a magyar történelmi emlékezetben, mert az ott hősiesen küzdő 2. magyar hadtest teljes pusztulásához vezetett. A Vörös hadsereg jelentős számbeli és technikai túlerőben lévő magasabb egységei az urivi hídfőből kitörve elsöprő támadást indítottak a 2. magyar hadtest, létszámban és felszerelésben is sokkalta gyengébb alakulatai ellen. Ez volt a magyar történelem legsúlyosabb katonai veresége, katasztrófája, amelyben a kétszázezret megahalódó hadtest személyi állományának csaknem a kétharmada került veszteséglistára, de máig nincsenek megbízható adatok az áldozatok pontos számáról.
Ahogy arra Ernhofferné Somogyi Ágota, a művelődési ház munkatársa is utalt rá a megemlékezésen, sok apa, fiú, testvér soha nem tért haza Magyarországra. A harcok és a zord körülmények következtében életüket vesztették, vagy orosz hadifogságba kerültek. Köztük több berhidai férfi is, aki ott harcolt a hideg téli orosz mezőkön. Rájuk, és valamennyi doni hősre emlékeztek a csütörtök esti koszorúzó ünnepségre érkező berhidaiak.
Mészáros Vendel azon szerencsés hozzátartozók egyike volt, aki mégis viszontláthatta a doni csaták poklából élve hazatérő édesapját, Mészáros Gábort. A doni katasztrófa idei, 80. évfordulóján a túlélő magyar honvéd fia, Mészáros Vendel emlékezett a hősökre. Beszédében mindenekelőtt köszönetét fejezte ki mindazoknak, akik ezt az emlékünnepséget évről-évre megrendezik, és azoknak is, akik jelenlétükkel megtisztelték az idei eseményt, majd édesapjára emlékezve, a hősiesség fogalmát fejtegette.
Hősiesség. Amikor már lehetett beszélgetni a második világháborúról, megkérdeztem édesapámat, valóban hősnek tartja-e magát? Őszintén azt mondta: Nem! Ő személy szerint soha nem tartotta magát hősnek. Tette a kötelességét, katonai esküjéhez híven, és mindennél jobban vágyott arra, hogy hazajuthasson. Isteni gondviselés és erős élni akarás volt az, ami esélyt adott neki ahhoz, hogy túlélje azt a földi poklot, amit a Don-kanyar jelentett az oda vezényelt magyar honvédeknek. Az 1943-as januári áttöréshez képest, egy korábbi, „békésebbnek” mondható időpontban, 1942. szeptember 13-án az urivi hídfői csaták során súlyosan megsebesült. Az elsősegélynyújtás és az orvosi ellátás még lehetőséget adott neki a túlélésre. Akkor még jártak kórházvonatok, így a gyógyítását már Magyarországon fejezték be – osztotta meg hallgatóságával Mészáros Vendel, majd mélyen elérzékenyülve, elcsukló hangon folytatta:
„Kívánom mindannyiunknak, hogy a mi életünkben ne legyen olyan kegyetlen erőpróba, mint hőseinknek a Don-kanyar volt!”
– zárta megrendítő szavait Mészáros Vendel.
Végezetül Somogyvári Gyula: A boldog szunnyadókhoz című versét Sztankovicsné Gál Adrienn mondta el, majd koszorúzással zárult Az emlékünnepség. Az önkormányzat koszorújával Pergő Margit polgármester és Nyírő István alpolgármester hajtott fejet, a Don-kanyar hőseinek 1993-ban állított emlékműnél, majd városunk intézményeinek és civil szervezeteinek képviselői, végül a hősök hozzátartozói is elhelyezték a megemlékezés koszorúit és virágait.
Több berhidai férfi is ott harcolt a hideg téli orosz mezőkön. Tisztelettel emlékezünk rájuk: Czaun János, Falussy József, Ihász János, Kudar József, Mészáros Gábor, Mészáros József, Molnár Lajos és Szabó Gábor – Valamennyien hősök voltak, méltóképpen kell őriznünk a jövőben is emléküket!