Mindenszentek napja van. Mintha az időjárás is együtt érezne velünk, már napok óta szürke és ködös reggelekre ébredünk, s később is hiába várjunk a nap melengető sugaraira, csak nem távoznak el fölülünk a makacsul ideszorult felhők. Mintha szándékosan befolyásolni próbálnák a hangulatunkat.
November 1-je, mindenszentek napja van. Bár még nagyon az elején vagyunk a hónapnak, de megszokhattuk már, hogy ha novembert írunk a naptárban, a borús és ködös időjárás is menetrendszerűen vele érkezik, s nehéz súlyként nehezedik ránk az elmúlás kíméletlensége. Hiába már a bódító kánikula után magukhoz térő virágok színpompája, a fák jobban tudják a dolgukat: hosszú pihenőjüket előkészítve, szorgalmasan elhullajtják sárgába és rőtbe váltott leveleiket, figyelmeztetve, hogy ami elkezdődik egyszer, annak előbb-utóbb vége is szakad, ahogy az ember földi pályafutása is múlandó. Tudjuk, mégis nehéz szembesülnünk vele, ha az megy el, akit szeretünk, s viselnünk kell azt az űrt, amit maga után hagy…
Mindenszentek a keresztények ünnepe, az üdvözült lelkek emléknapja, amit a keresztény világ november 1-én tart. 2020 óta Magyarországon is munkaszüneti ünnepnap. Az emlékezésé. Ilyenkor az emberek kilátogatnak a temetőbe, rendbeteszik elhunyt hozzátartozóik sírját, virágot visznek, és gyertyát, mécsest gyújtanak az emlékükre, hiszen a gyertya fénye az örök világosságot jelképezi. Ha valaki nem tud elmenni a temetőbe, otthon gyűjt gyertyát a halottja tiszteletére.
„Kit anya szült, az mind csalódik végül. Vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni. Ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül, ebbe fog belehalni”
– írja József Attila a Kései sirató című versének utolsó soraiban. Ezekben a napokban aligha van ember, akinek ne szorulna össze a szíve, akinek ne lenne olyan hozzátartozója, szerette, akit már soha többé nem ölelhet meg. Akinek a mosolya, hangja, kacagása már csak mélyen elrejtett emlékeiben él. Bár sokunkat sokfelé sodort az élet, őseink sírjához visszahúz minket az emlékezés. Mégsem az számít, hogy hová helyezzük el a csokrot, vagy a szál virágot, és hol gyújtjuk meg a mécsest, hanem az az igazán fontos, ahogy felidézzük azok emlékét, akik már nem lehetnek közöttünk.
