Talán találkoztak már azzal, a közösségi oldalakon futó, rövidke videóval, amelyen egy bevásárlás során előbb a gyermek kezd el hisztizni egy csokiért, majd az édesanyja hirtelen földre veti magát, és hangos ordítozásba kezd, azaz ő is brutálisan „kivágja” a hisztit. A gyermek döbbenten áll, majd csendben visszateszi a csokit. Vajon ez is egy lehetséges megoldás a csemeténk hisztijére?
Ezt a módszert ugyan nem javasolta, viszont szolgált néhány hasznos tanáccsal a „Segítség, hiszti!” címmel, a Kossuth utcai művelődési házban kisgyermekes szülőknek megtartott előadás és kötetlen beszélgetés, amelyre a művelődési ház szervezésének köszönhetően, Amrózy Noémi, kapcsolódó nevelés oktató várta az érdeklődőket.
-„Már azt hittem, csak nekem van „hisztis” gyermekem!” – jegyezte meg a fiatal anyuka az utána érkező szülőtársainak megörülve, és hangot adva annak az érzésnek, hogy a legtöbb szülő személyes kudarcként éli meg csemetéje „rendellenes” viselkedését. Mert – ugye ismerős? – hogyhogy nem, a csemete leginkább idegen emberek előtt fejezi ki a bármilyen okból fakadó, hangos nemtetszését. Éktelen sírásba kezd, földre veti magát, visít, csapkod és egyéb, megbotránkozást kiváltó módon képes viselkedni, ha nem kapja meg ott és azonnal, amit szeretne. Mikor és miért tesz így, az egyébként „normálisan” viselkedő apróság, és hogyan érdemes erre a szülőnek reagálni? – ezekre a kérdésekre keresték közösen a választ a kapcsolódó nevelés oktató segítségével.
Ambrózy Noémi mindenekelőtt a kapcsolódó nevelés fogalmát magyarázta el. Ez egy, amerikai gyakorlaton alapuló módszer, amelynek öt lényeges fázisa van: a gyerekidő, a sírás meghallgatás, a szeretetteljes határszabás, a nevetés meghallgatása és a páros meghallgatás. Ezúttal főként a sírás meghallgatása, illetve – gyakorlati foglalkozásként — a páros meghallgatás került középpontba. A módszer egyébként nem új, immár négy évtizedes gyakorlat, eredményességét számos mentális kutatás is alátámasztotta. Noémi rámutatott: a kapcsolódás a gyermekünk számára létfontosságú szükséglet. Kell, hogy legyen valaki, aki mellett teljes biztonságban érezheti megát, erre épül, erre van kihegyezve a neurológiai rendszere, s ez – bármennyire hihetetlen — felnőtt korunkig nem múlik el, csak idővel – a tapasztalat által – gyengül, és már nem vészhelyzetként éljük meg a hiányát. Az apróságoknak azonban nincs még elég tapasztalatuk ahhoz, hogy ne így érezzenek.
Valójában erre, a kapcsolódási érzék megszakítására reagálnak a kicsik „hisztivel”. Mikor fordul ez elő? Bármikor, ha a gyermek azt érzi, a szülő figyelme „kihelyeződik”, úgy éli meg, hogy elveszítheti a rá irányuló figyelmet, és ez aláássa a biztonságérzetét, amire érzelemkitöréssel válaszol. Például, ha telefonál a szülő, beszélget másvalakivel, másra figyel, mással foglalkozik. Ha a csöppség elveszíti a biztonságérzetét, kiborulással, sírással reagál, mert ez jelenti a gyógyírt a fájdalomra. A kérdés, miként érdemes ilyenkor reagálni?
Hagyni kell, hogy kiadja magából ezt az érzést, mert így tud újra visszatérni a korábbi, biztonságot adó kapcsolódáshoz. Fontos a sírásának meghallgatása, hogy tudja, érezze, ott vagyunk vele! A lényeg, hogy a szülő ilyenkor próbáljon nyugodt maradni, ő ne boruljon ki, és ne ebben a helyzetben kezdje el nevelni, kioktatni a kicsit, magyarázni miért nem illik így viselkedni! Ölelje őt magához, figyeljen rá, hagyja és hallgassa a sírását. Olykor a nevetés is segít a nehéz helyzetek kezelésében. Olyat mondunk, vagy teszünk, ami a kicsit nevetésre készteti, s ilyenkor együtt kacagnak, így hamar megszűnik a biztonság elvesztésének az érzése.
Fontos, hogy a szülő ne stresszeljen akkor sem, ha a környezetében rosszalló megjegyzéseket, tekinteteket tapasztal. A gyermekére figyeljen, ne mások reakcióira, elvárásaira! Nyugodt reagálásával hamar túljutnak az átmeneti, „vészhelyzetként” megélt szituáció okozta „hisztin”, és ismét mehet tovább az élet!
Persze, a gyermekek sem egyformák, de a szülő hamar kitapasztalhatja, mi a leghatékonyabb reakció, ha kicsinye hirtelen úgy észleli, elvesztette a kapcsolódást. Gyakran a páros kapcsolódás is segítség egy-egy problémás helyzet kezelésében, hiszen nekünk szülőknek is szükségünk van arra, hogy megtapasztaljuk, szeretnek és elfogadnak bennünket. Gyógyírként szolgálhat például a barátnővel, szülőtárssal folytatott beszélgetés, amikor csak csendben meghallgatja valaki a panaszunkat, nem szakít félbe, hanem némán ugyan, de teljes lényével csak ránk figyel, tehát tegyünk mi is így hangos „panaszosunkkal”, a saját gyermekünkkel!