Beszélgetés Felker Zsolttal, Berhida plébániai kormányzójával
Második éve vezeti a katolikus egyház Berhida, Peremarton, Ősi, Nádasdladány és Jenő plébániákat Felker Zsolt plébániai kormányzó, aki az előtte húsz évig szolgáló Beke Zsolt plébánostól vette át a hivatalát. Elsősorban arra voltam kíváncsi, sikerült-e beilleszkednie, és hogy érzi magát nálunk, de beszélgetésünk során természetesen sok minden más is szóba került.
-Hol szolgált korábban?
-Miután visszatértem Rómából, ahol spirituális teológiát tanultam, a Veszprémi Szent Mihály Bazilika Főszékesegyházban teljesítettem kápláni szolgálatot Nagy Károly apát kanonok, kerületi esperes plébános mellett, hat éven keresztül. A kápláni minősítés azonban más, mint a plébánosi szolgálat. A plébánosnak nagyobb a felelőssége, ő hozza meg a döntéseket, a káplán pedig segítőként van mellette, és tanul, mert ez a szolgálat előzi meg a plébánosi, teljes felelősséggel járó papi szolgálatot. Most plébániai kormányzó vagyok, amit sokan nem értenek, hogy miért nem plébános.
-Mi a különbség?
-A plébánosi kinevezést mostanában egy pár éves plébániai kormányzóság előzi meg. A kormányzónak gyakorlatilag ugyanazok a kötelességei és felelősségei, mint a plébánosnak, de attól más mégis, hogy ő bármikor áthelyezhető, ha érsek úr úgy dönt, hogy másik plébánián van szükség a szolgálatára.
-Ha jól értem, nálunk kezdte el önálló plébánosi szolgálatát?
-Igen, első plébániáimat vezetem, Berhida, Peremarton, Ősi, Nádasdladányban és Jenő tartozik hozzám, valamint a peremartoni Idősek Otthona, bár ezt az utóbbi időben, a vírusveszély okán nem látogathattam. Jómagam már négy védőoltáson is túl vagyok, amit azért tartottam szükségesnek, mert az elsők között betegedtem meg, amikor még nem volt ellene oltás, és mivel súlyos volt a fertőzés, majdnem belehaltam, úgy döntöttem, hogy a Jóisten kegyelme és ajándéka mellett, az oltást is beadatom, ahányszor csak kell, mert rengeteg emberrel kerülök kapcsolatba, nemcsak a plébánián, hanem Veszprém megye hitoktatási referenseként az érsekségen, a hitoktatási irodában is, ezért mások és a magam egészségének megóvása érdekében fontosnak tartottam a védettséget.
-Egyrészt új helyre került, másrészt önállóan kell vezetnie a plébániáit. Mennyire sikerül megbirkóznia a feladatokkal?
-Egy pap életében az áthelyezés mindig vegyes érzelmekkel jár. Egyrészt el kell hagyni a megszokott környezetet, az egyházközségben szeretett embereket, majd egy új, ismeretlen helyen, egy új egyházközségben, új közösségben találjuk magunkat. A napokban kaptam egy felkérést általam esketett ifjú pártól, hogy szeretnék, ha a gyermeküket is én keresztelném meg Veszprémben. A helyi kötelezettségek és plébánosi feladatok mellett, az ilyen kéréseknek sajnos nem mindig sikerül eleget tennem. Ugyanakkor, azért mondtam, hogy az áthelyezés vegyes érzésekkel tölt el minket, mert nyitottak vagyunk az új felé. Elfogadjuk, hogy Isten küld minket azokhoz az emberekhez is, akiket még nem ismerünk, hiszen erre a hivatásra is a Jóisten választ ki bennünket, így örömmel és nagy buzgósággal kezdünk el szolgálni az új helyen is. Számomra még nagyobb kihívás, hogy ez az első plébánosi helyem. Káplánként még a plébánosunk mellett tanulunk, elsajátítjuk a feladatköröket, tanúi vagyunk a döntéshozataloknak, és mindez felkészít bennünket az önálló szolgálatra. Nagy izgalommal és várakozással, munkálkodó kedvvel, ötletekkel és tervekkel érkeztem. Igaz, figyelmeztettek is, hogy vegyek vissza a lendületből, vigyázzak az egészségemre is közben, hisz nem kell mindent egyszerre megoldani! De az ember ilyenkor óriási tettrekészséggel veti bele magát a „mély vízbe”. Aztán menet közben vesszük észre, hogy az erőnket csoportosítani, a feladatokat pedig megosztani kell, s nem mindent egyszerre felvállalni. Mi egy közösség vagyunk, amelyben mindenkinek részt kell vállalnia a feladatokból, nem hárulhat egy-két személyre az összes teher.
-A közösségnek sem lehetett egyszerű elfogadni, hogy két évtized után új plébániai vezetőt kaptak. Hogyan fogadták itt Berhidán?
-Ezért fogalmaztam úgy, hogy vegyes érzésekkel történik a beilleszkedés, mert ez igaz a közösségre is, hiszen nekik is el kellett engedniük egy atyát, akivel sok éven át sikerült megtalálni az összhangot, s ez idő alatt a szívükhöz nőtt, aztán egy új, számukra ismeretlen atya veszi át a szolgálatát. Természetes, hogy a közösség is nagy várakozással tekintett az új időszak elé, és úgy tapasztalom, hogy befogadtak, szeretnek és nagyon jól érzem magam közöttük, itt Berhidán és a többi szolgálati helyeimen.
-Említette, hogy ötletekkel, tervekkel vette át a plébániát. Mit sikerült ezekből megvalósítani?
-Papként elsődlegesen lelkeket kell mentenünk, de ezen felül számos elengedhetetlen feladattal is szembesülünk. Káplánként nem mi foglalkozunk a pályázatokkal, tatarozási, felújítási feladatok megoldásával, vagy a liturgikus eszközök beszerzésével, rendben tartásával. Plébánosként azonban ezek is a mi vállunkra nehezednek. Ugyanakkor nem csak teher, hanem öröm forrásai is, különösen, amikor munkánk eredményét látjuk. Hiszen az idő vasfoga működik, de szerencsére mindig vannak pályázati lehetőségek, jószándékú emberek, akik, amelyek segítségével szépíteni lehet a környezetet. Fontosnak tartom, hogy a magunk környezetére is vigyázzunk, tegyük széppé, rendezetté, példát mutatva másoknak és a következő nemzedéknek. Isten ránk bízta a teremtett világot, ez felelősségünk, becsüljük meg Isten ajándékát és ez rendet ad a bensőnknek is. Ezért szükséges a ránk bízott templomok, plébániák, területek rendben tartása, restaurálása, vigyázása. Szent László király szobrot állítottunk a templom mellett, Együvé Tartozás Parkot építettünk, a plébánia részleges felújítására is sor került, jelenleg a nyílászárók felújítása folyik, a tető felújítása és a kert újjáépítése következik. Persze ez csak egy plébánia, de a többi helyen is ugyanígy mennek a munkák. Az ember a változtatások miatt gyakran találkozik értetlenkedéssel és rosszallással, hiszen vannak olyan döntések, amelyeket főpásztorunknak, lelkiismeretünknek, felelősségünknek megfelelően meg kell hozni, akkor is, ha van akiknek ez nem elfogadható, viszont ezt fel kell vállalni, de idővel, – az eredményt látva -, talán könnyebb megérteni, hogy a szükségesek voltak, értük, velük és nekik is készülnek. Az ember nem csak a Jó Istenért és maga miatt teszi, hanem másoknak is örömet szerez a renddel, a szebb környezettel. Isten dicsőségére és az emberek üdvösségére!
-Egyébként, hol született, nevelkedett, s döntött a papi hivatás mellett?
-A családom Sármellékről származik, s amikor megnyíltak a szénbányák, a nagyszülők eljöttek onnan. Amit lehetett, felpakoltak egy szekérre, útra keltek, és Várpalotára költöztek, így én Várpalota szülöttje vagyok, ott nevelkedtem, s nevelődtem a hitbe, a szüleim és a plébánosom által. A papi hivatás gondolata viszont csak húszéves koromra ért meg bennem. Erősáramú berendezés-szerelő szakmát tanultam, érettségi után technikumban folytattam a tanulmányaimat. Az ember a középiskola küszöbén még nem tudja megfogalmazni, mivel is szeretne majd foglalkozni. Olyan munkaköröket latolgat, amelyeket lát és megismer a környezetében, családja körében. Aztán húszévesen részt vettem egy hivatástisztázó lelkigyakorlaton, amikor a Jóisten meghívott a papi szolgálatra. Elkezdtem kutatni-keresni, hogy merre menjek, legyek-e szerzetes vagy világi pap? Voltam a verbitáknál, a bencéseknél, majd karmelitáknál is. A lelkiatyámon keresztül, Nagy Károly atya mellett megismertem a világi papság életét és elhivatottságát, ő előttünk élte a papi életét, így meghatározó példa volt az életemben. Mindezt végig kísérték az imádságok, s végül beiratkoztam a Veszprémi Hittudományi Főiskolára, hittanár-nevelő szakra, elkezdtem a teológia tanulmányokat, s választottam azt az utat, amely innen a szemináriumba, majd a pappá szentelésig vitt.
-Biztosan számos olyan feladat van, ami nem kellemes, de része a hivatásnak, de mi a legvonzóbb az ön számára?
-Nagyon nehéz a kórház és a temetés területe. Mégis kedves lett számomra, hiszen ekkor tapasztalja meg az ember igazán a szentség kiszolgáltatásának az igazi erejét. Természetesen mindig megtapasztaljuk, de ilyenkor különösen átérezzük ezt abban a vigasztalásban, ami minket is ér közben, meg a hozzátartozókat, a szeretteiket is. Nagy a fájdalom és a nehézség, de lélekemelő segíteni nekik, együttérezni velük. Ebben a legeslegnehezebb, ha gyermek hal meg. Ladányban volt az első ilyen temetésem, és természetes, hogy ilyenkor az ember maga is sír, hisz egy pici gyermektől kell búcsúzni, s ez a hit próbája. Benne a fájó kérdés: a Jóisten miért engedte meg, miért nem segít? De fontos, hogy mégis fel tudjunk állni a fájdalomban. Van, hogy nem tudunk mit mondani, mert ilyenkor nincsenek szavak, de ott vagyunk mellettük, együtt sírunk velük. Közben imádkozzuk a liturgiát, kérve a Szentlélek erejét, és jön a vigasztalás, a belső erő, mert Isten a bajban is ott van mellettünk és megerősít! Nem mindig úgy, hogy csodát tesz – bár nagyon sokszor megteszi, úgy is, hogy nem vesszük észre –, hanem úgy, hogy ott van velünk. Miért történt a tragédia — amit mi annak élünk meg, — majd ott fenn, az égi megszületéskor fogjuk megtudni. Voltaképpen minden feladatot és szentség kiszolgáltatást, ami a papi hivatással kapcsolatos, szeretek. Önmagában a hivatást, ezt az életformát, a keresztekkel együtt is, ami vele együtt jár. Mert Isten igéjével örömet, új életet adhatunk, s mi segédkezhetünk az Isteni élet átadásában, s ez mindenben és mindenért kárpótolja a papot.
-Vajon mennyire nyitottak ma a fiatalok az Istenhitre?
-Már a pandémia előtt is tapasztalható volt egy olyan folyamat, amely Istentől való eltávolodáshoz vezet. Még káplán koromban kezdődött ez a járvány, s akkor azt reméltük, hogy az emberek visszatérnek majd a Jóistenhez. A járványveszély miatt azonban az emberek bezárkóztak, templomba se járhattak, a szentségeket sem tudták magukhoz venni, miközben a félelem beköltözött az otthonokba. Reméltük, majd visszatérnek a templomokba amint enyhülnek a rendelkezések, de nem ezt tapasztaljuk! Még jobban eltávolodtak. Persze, a létszámban vannak különbségek a plébániák között is, de alapvetően nem tapasztalható a hívők számának növekedése. Az atyákra is egyre több plébániai vezetés, s ezzel együtt egyre több feladat is hárul, ezért a közösségépítés nehezen működik. Pedig akkor élő az egyházközösség, ha vannak közös programok, ha a hívek jó kapcsolatot ápolnak egymással és a plébánossal. Káplánként jóval többet tudtam közösségépítéssel foglalkozni, ezért nehéz megélnem, hogy a megsokasodott feladatok mellett erre kevesebb lehetőségem van. Pedig igénylik az emberek, s jómagam is a beszélgetéseket, amelyek során kölcsönösen feltöltődhetünk, mert a Jóistenről és a pozitív dolgokról értekezve emeljük fel egymást a nehézségek fölé.
-Megkeresik-e önt személyesen, hogy elpanaszolják gondjaikat, választ keressenek kérdéseikre?
-Igen. Bízom benne, hogy megtapasztalták, nyitott vagyok a beszélgetésekre. Megkeresnek, ha szükségük van lelki támaszra, segítségre, vagy csak azért, hogy időt szakítsunk egy kis, bátorító beszélgetésre. Ilyenkor törekszem arra, hogy szabaddá tegyem magam, időpontot egyeztetünk.
-Önnek van-e káplánja, vagy más segítsége?
-Kevesen vagyunk papi szolgálatban, ahogyan az utánpótlás sem elegendő ahhoz, hogy a plébániákon két pap is szolgáljon. Segítségem viszont van. Mellettem vannak az egyházközösségi tagok, akik gyakran kérés nélkül is segítenek, bármikor számíthatok rájuk. Biztonságot jelent számomra, hogy ezt a segítőkészséget nem csak Berhidán, hanem a többi községekben is tapasztalom. Isteni segítség ez bennük és rajtuk keresztül, de az ő döntésük is kell hozzá, hiszen ezért nekik is áldozatot kell hozni, én pedig hálás vagyok azért, hogy ezt sokan megteszik. A Jóisten áldja őket érte!