Megünnepeltük március 15-ét
Idén a Petőfi Művelődési Ház és Könyvtár színháztermében tartották meg az 1848-49-es forradalom és szabadságharc emlékére rendezett városi ünnepséget, amelyen március 15-én a II. Rákóczi Ferenc Német Nyelvoktató Általános Iskola diákjainak a nemzeti ünnepünk tiszteletére bemutatott, nagyszerű, verses-zenés műsorát láthatta a berhidai közönség. A diákok fellépése előtt Kálmán Andrásné, intézményvezető beszédében felidézte a 174 évvel ezelőtti események történelmi hátterét, majd jelenünkhöz kanyarodva, arra kereste a választ, mit jelenthet a mai kor embere számára a szabadság?
1848-ban egész Egész Európán végigsöpört a Népek tavaszának nevezett forradalmi hullám. Az elnyomott népek fellázadtak az elnyomó – gyakran idegen – hatalom ellen. Párizs, Milánó, Bécs után Pest is forradalmi lázban égett. A szabad sajtó első terméke, a 12 pont a modern, magyar állam alapfeltételeit fogalmazza meg, majd Európa szívében új ország született: az új, polgári Magyarország. Kossuth felismerve a Habsburg időhúzást már májusban, és kétszázezer katonát kért az országgyűléstől. Újoncokat toboroznak az egész országban. Az újoncállítás és a nemzeti őrsereg megszervezése Veszprém megyében sem maradt el: Berhida 51, Peremarton 53, Kiskovácsi pedig 30 gyaloggal képviseltette magát a megyei őrseregben. Olyan családnevekkel találkozunk az összeírásokban – többek között – mint a Késmárkyak, vagy a Boronkay- család. Városunk nemcsak nemzetőröket adott a szabadságharcnak, de jelentős adományokkal is hozzájárult az őrsereg költségeihez – emlékeztetett a korabeli történelmi eseményekre Kálmán Andrásné történelemtanár, intézményvezető.
Az itáliai harcok befejezése után szeptember 11-én Jellasics csapatai átlépték a Drávát. Kezdetét vette a majd egy évig tartó megpróbáltatás, amelyet kezdetben az egykori jobbágyokból, földművesekből, hétköznapi hősökből álló új magyar honvédség, hazaszeretettől fűtve, s féltve az alig kivívott szabadságot és éppen meginduló polgári fejlődést; sikeresen átvészelt. Próbáltuk erőnkön felül visszaverni az udvar második, a szélrózsa minden irányából érkező támadását is; a tavaszi hadjárat sikerein felbuzdulva megfosztottuk az új császárt, I. Ferenc Józsefet Magyarország trónjától; ám örömünk tiszavirág-életűnek bizonyul, hiszen a muszkák hatalmas hadserege előtt kénytelenek voltunk letenni a fegyvert…
1849-ben még mi, magyarok hősnek tűntünk a megalkuvó és hallgató népek között. „Lámpafény, szabadság népe” — írta a költő. A lámpa fénye azonban lassan kialudt és maradtunk mi is a Habsburg Birodalom részeként a többi néppel szolgaságban.
S azóta emlékezünk – már, ha legalább azt lehetett — a hősökre, akik életüket adták – tette hozzá az iskolaigazgató, majd a szabadság fogalmára keresve a választ, így folytatta: Miért is? A szabadságért? Hogy a következő generációk egy modernebb, egy élhetőbb, egy szabadabb országban éljenek idegen, elnyomó uralkodó nélkül? Habsburgok nélkül? Megalkuvás, dogmák és korlátok nélkül?
Igen, sokszor mondjuk, hogy ezért. Mert ők, ’48 hősei így hitték. Hitték, hogy birodalomból egyszer szabad nemzetállam leszünk. S a nemzetállam népeként nem függünk hatalmas rendszerektől. Hogy nem mások mondják meg, mi jó nekünk, merre haladjunk, hogy mit szabad majd és mit nem – tette hozzá beszédében, majd a következő évszázadba és végül napjainkhoz kanyarodva, feltette a kérdést: Lehet-e szabad valaki egy olyan világban, ahol a hatalom, a pénz és az érdek számít? Vajon a Kárpátok alatt elbújhatunk-e a világ globális folyamatai elől?
De, hogy ne legyen hiábavaló se a szabadságharc katonáinak, se az azt követő hősi halottak áldozata, próbáljunk méltók lenni az emlékükhöz. Talán a mi korunk emberének, magyarjának – ha már elbújni nem tud — az a dolga, hogy ne hős legyen, hanem úgy éljen, hogy eltudja engedni mindazt, amire nincs ráhatása, és csak azzal törődjön, amije van. Higgyen abban, hogy az ember mindennek ellenére rendelkezik valami eredendő jóval is. Megőrizze és ápolja hősei emlékét, néhány olyan nevet a múltból, akik mertek – helyettünk is – bátrak lenni. S végezetül, de nem utolsó sorban, maradjon ember, s maradjon magyar, értse, érezze, őrizze a jövőnek a piros-fehér-zöld jelentését – szögezte le Kálmán Andrásné a március 15-i beszédében.
A rendezvény folytatásban a II. Rákóczi Iskola tanulói népesítették be a színpadot, akiknek verses-zenés műsora magával ragadta az ünnepség résztvevőit.