Főhajtás a Doni katasztrófa hősei előtt
Hetvenkilenc évvel ezelőtt történt a második világháború egyik legnagyobb magyar katasztrófája, a 2. magyar hadsereg pusztulása a Don-kanyarban. 1943-ban a szovjet hadsereg általános támadást indított, ami következtében Voronyezs térségében 40 ezren vesztették életüket, 70 ezer katona került fogságba, akik közül szintén tízezrek pusztultak el. Szinte nincs olyan magyar család, akinek ne érintené valamelyik hozzátartozóját a doni tragédia. Berhidán az évforduló napján a Don-kanyar hőseinek állított emlékműnél tartottak koszorúzó megemlékezést az egykori katonák családtagjai, a túlélők és hozzátartozóik, településünk emlékező polgárai.
A magyar katonák a második világháború egyik legkegyetlenebb csatáját 1943. január 12-én az orosz havas mezőkön, a hazánktól sok száz kilométerre fekvő Don-kanyarban, a dermesztő, csontig hatoló fagyban vívták meg. Bár az idei emléknapon is mínuszba fordult a hőmérő higanyszála, de 4-5 fokos fagy meg sem közelíthette a Don folyó mentén tapasztalt, mínusz 35 fokot, amelyben katonáink kénytelenek voltak harcba szállni a sokkal jobban felszerelt és sokszoros túlerővel szemben.
Ezen a hideg téli napon azért gyűltünk össze a Hősök tere Doni emlékművénél, hogy e súlyos tragédia hőseire emlékezve, fejet hajtsunk a második világháború valamennyi hőse és áldozata előtt, és pár percben felidézzük azokat az eseményeket, amelyeken a második magyar hadsereg keresztülment – mondta a résztvevőket köszöntve Velegi Brigitta.
A koszorúzó ünnepségen Gerőfiné Mészáros Anita, a Berhidai Művelődési Ház és Könyvtár vezetője mondott emlékbeszédet.
Rámutatott, hogy nekünk, az itt egybegyűlt emlékezőknek alkalmunk volt találkozni a háború túlélőivel, hiszen nagyszüleink, vagy szüleink élték át a világháború poklait. Tőlük hallhattunk történeteket a bombázásokról, csatákról, bujkálásokról, a fogságból hazatértekről és elesettekről. A legtöbb családban történtek tragédiák, sokan a Don-kanyar mellett, szovjet földön estek el.
„Ma, amikor a Doni tragédiára emlékezünk, tudnunk kell, hogy a II. világháborút megélők története hozzánk is tartozik. Gyermekeinknek, unokáinknak el kell mesélnünk a családi történeteket, hogy ne csak a történelemkönyvek lapjairól szerezzenek tudomást a második világháborúról. Emlékeznünk kell, hogy gyermekeink és mi is megismerjük és megértsük, min ment keresztül nagyszüleink nemzedéke.”
fogalmazott, majd röviden összefoglalta a Don-kanyarban történt tragédiához vezető történelmi eseményeket.
Magyarország 1941 júniusában lépett be a második világháborúba, a tengelyhatalmak oldalán. Ebben az évben azonban még csak a teljes magyar haderő egy kis része, a Kárpát-csoport vonult ki a frontra, mivel a németek ekkor még javában aratták sikereiket a szovjetek ellen. A magyar csapatok ekkor még ellenőrző-megszálló feladatokat láttak el, viszonylag ritkán folytattak harcot a szovjet csapatokkal. A tél beálltával azonban a német előrenyomulás megakadt, a Vörös Hadsereg stabilizálni tudta frontvonalát. 1942-ben így a német dominancia helyett keleten igyekeztek elérni azt, hogy Magyarország is nagyobb erőket küldjön a Szovjetunió ellen. Végül a nyomásnak engedve, a mintegy 200 ezer fős 2. magyar hadsereget küldték az orosz frontra. Az alakulatba az ország minden területéről, egyenletesen soroztak be katonákat. A hadsereg a honvédség felszerelései közül a legjobbakat kapta ugyan, de technológiai szempontból még így is messze elmaradt az orosz, illetve a német haderő fejlettségétől. A legnagyobb problémát az jelentette, hogy a magyar hadseregnek nem voltak kellő erejű páncéltörő, tankelhárító fegyverei.
A sok hiányossággal küszködő 2. magyar hadsereg 1942 nyarán azt a megvalósíthatatlan feladatot kapta, hogy egy több mint 200 kilométeres szakaszt védjen a Don mentén, amelyet egészében el sem foglalhatott, mert a szovjetek három hídfőben is meg tudták vetni a lábukat. Már az augusztus-szeptemberi hídfőcsaták súlyos veszteségekkel jártak, amikor pedig 1943. január 12-én a nagy erejű szovjet ellentámadás megindult, a honvédség katasztrofális vereséget szenvedett. Hozzávetőleg 135-130 ezerre tehető azoknak a honvédeknek és munkaszolgálatosoknak a száma, akik hősi halált haltak, fogságba estek, halálra fagytak, vagy súlyosan megsebesültek. Óriási szám ez! Mennyi apát és fiút vesztettek el a magyar családok! Mennyi gyermek nőtt fel árván, apa nélkül!
„A mai kor embereként végiggondolva, a Doni csata rettenetes körülményeit, hálásak vagyunk, hogy nem nekünk kell csatába menni, nem nekünk kell apáinkat, férjeinket, fiainkat háborúba bocsátani. A második magyar hadsereg tagjai közül, csak keveseknek adatott meg, hogy magyar földre visszatérjenek. Hősiesen harcoltak a szovjet túlerővel szemben, harcoltak a kegyetlen télben, hiányos felszereléssel, távol hazájuktól, minden erejükkel, katonai parancsot teljesítve. Nem a hősiességre törekedtek — mégis hősök lettek. Hősiességükre emlékeznünk kell. Emlékeznünk kell azokra az emberekre, akik megjárták a poklot. Emlékeznünk azokra, akik a második világháborúban elhunytak, vagy azt túlélve, újraépítették életüket. Emlékeznünk kell, kik a mi nagyszüleink, szüleink, akiknek életéből fakad a mi életünk. Tisztelet a hősöknek!”
— zárta szavait Gerőfiné Mészárosa Anita.
Szabó István verssel emlékezett, majd az ünnepség résztvevői koszorúik, virágaik elhelyezését követően főhajtással tisztelegtek a Don-kanyar hőseinek állított emlékmű előtt. Elsőként Berhida Város Önkormányzata nevében Pergő Margit polgármester és Nyírő István koszorúzott, majd településünk intézményeinek és civil szervezeteinek képviselői, végül a túlélők és a hozzátartozók helyezték el a megemlékezés virágait.
A múlt felidézése, a megemlékezése pillanatai minden alkalommal mélyen megérintik a lelkünket, fájdalommal és megrendüléssel töltik el minden érző ember szívét. Mégis, azt kell tapasztalnunk, hogy ezekről a pillanatokról mintha rendre elfeledkeznének azok, akikre országok vezetése, sorsa — ezáltal emberek sokaságának élete bízatott. A második világháborúban közel kétszázezren csatáztak borzasztóan távol, sok száz kilométerre kerülve a hazájuktól. Nem a saját döntésük volt, parancsot teljesítettek, idegen érdekeket kiszolgálva. Nekik nem volt választásuk. Azoknak azonban, akik bárminemű egyéni ambícióknak engedve, háborút indítottak, volt, — lett volna választásuk! Mondják: a múlt megidézése, a megemlékezés az emberiség okulását szolgálja. Vajon okultak-e, okulnak-e azok, akik másokat küldenek háborúkba, sokszor a biztos halálba? Mikor fog és vajon fog-e az emberiség a múlt hibáiból és rettenetes bűneiből valóban tanulni?
A választás lehetősége ugyanis mindig a hatalmat birtoklók, a döntéshozók, és soha nem a parancsot végrehajtók kezében van! Kérdés, képesek-e felülkerekedni saját érdekeiken…