Mészáros Istvánné Rozika a Berhidai Nyugdíjasklub egyik alapítója
Nagyon sokan ismerik, hiszen tősgyökeres berhidai. Élénk kíváncsiságával, sokoldalú érdeklődésével és rajzkészségével hamar felkeltette tanítói figyelmét is. De nyolcvan esztendővel ezelőtt egy falusi gyermek számára nem volt könnyű a továbbtanulás, így a művészetek, a tánc és a színjátszás iránti elköteleződése és lelkesedése csupán a helyi amatőr közösségekben bontakozhatott ki. Többféle munkát vállalt, végül húszéves darukezelői szolgálat után ment nyugdíjba, majd többedmagával megalapította a ma is jól működő, népes Berhidai Nyugdíjasklubot. Az idén 93. évében járó Mészáros Istvánné, Rozika nénivel beszélgettünk főként a múltról és egy keveset a jelenről.
– Gyermekkorában volt elképzelése arról, milyen pályát választ?
-Nem is nekem, hanem inkább a tanító nénimnek. Már gyermekkoromban tetszett, ha én lehettem a figyelem középpontjában. Szerettem verset mondani, táncolni, és mindig kerestem a kapcsolatot még a felnőttekkel is. Előfordult, hogy ha az utcán megláttam egy arra haladó nénit, az udvarunkból is megszólítottam, és miután köszöntem, megkérdeztem, elmondhatok-e egy verset? Mindig megdicsértek, milyen ügyes vagyok. Akkoriban összevont tagozatban tanultunk az iskolában, együtt a kicsik, meg a nagyobbak. Hatosztályos volt az elemi iskola. Persze, a tanítók hamar kiszúrták az érdeklődő, élénkebb gyerekeket, akikre több közösségi feladatot bíztak, rendezvényeken szerepeltették. Én is mindig felléptem, ha ünnepség volt az iskolában, vagy a faluban. Az utolsó iskolaévben a tanítónő behívatta édesanyámat, és arra kérte, ne hagyja elveszni a tehetségemet, engedjen engem továbbtanulni! Azt is mondta, értelmes, nagyon érdeklődő kislány vagyok, akinek mindenről van véleménye, jó lenne, ha folytatnám az iskolát.
-A szülei azonban nem örültek a dicséretnek és az ajánlásnak?
-A szüleim egyszerű földműves emberek voltak. Meglepte, vagy inkább megijesztette édesanyámat a tanítónő tanácsa, aki azt is elmondta, van lehetőség arra, hogy folytassam a tanulmányaimat, mert nem csak szavalni, mesélni és szerepelni szerettem, de szerinte a rajzkészségem is figyelemre méltó volt. Akkor az osztályból kettőnk munkáját, egy fiúét meg az enyémet küldték be a Herendi Porcelángyárba, ahol tanulókat toboroztak. A kisfiút menhelyről fogadták örökbe, még a nevére is emlékszem, Kocsor Sanyinak hívták. Nekem aznap nem mondtak semmit a szüleim, de este, lefekvés után, amikor azt hitték, hogy már alszom, beszéltek a tanítónő javaslatáról. Anyu elmondta, hogy a berhidai iskolából kettőnk rajzait küldték be Herendre, mert ők nem tudták eldönteni, melyikünk lehet alkalmas a porcelánfestés kitanulására. Azt is elmondta, hogy ha vállaljuk, kollégiumban kell majd laknom, így távolra kerülnék otthonról. Hallottam, hogy édesanyám sírva mondta: „nem adhatom őt oda olyan messzire tőlünk! Nagyon kicsi még a Rozika ahhoz, hogy elkerüljön a családi házból! Nem azért neveljük, szeretjük, hogy ilyen fiatalon elküldjük az ismeretlenbe” Aztán megnevezett pár olyan berhidai családot, ahonnan elengedték a gyermekeiket továbbtanulni, aztán miután kitanultak tanítónak, óvónőnek, többé nem jöttek vissza a faluba, legfeljebb csak látogatóba! Voltak olyan gazdák, akiknek mind a három gyermeke elment, végül a szülők magukra maradtak idősen a földdel, gazdasággal. Vagyonukat a gyerekek taníttatására áldozták, és aztán magányosan haltak meg. Az édesanyám ettől is tartott, meg féltett is. A szüleim akkor azt hitték nem hallottam a beszélgetésüket, de engem mélyen megérintett minden szavuk. Mivel nagyon ragaszkodtam hozzájuk, elfogadtam, és beletörődtem, hogy maradjak, és többé nem is gondoltam Herendre.
-Később sem bánta meg, hogy itthon maradt?
-Ha belegondolok, nekünk nagyon boldog családi életünk volt! Nem voltunk jómódúak, de megvolt mindenünk, és fontos volt számunkra a közösségi élet. Volt Kalászegylet, volt tánccsoportunk, színészkörünk. Én pedig már kiskoromtól kezdve belecsöppentem ezekbe a közösségekbe, hiszen szerettem a társaságot. Együtt mentünk a templomba, mi fiatalok vittük a zászlót. A vasárnapi mise után pedig játszottunk, beszélgettünk, jól éreztük magunkat. Aztán egy nap a tanító néni kitalálta, hogy szerepeljünk, így lett színjátszó körünk is. Én meg semmiből sem maradhattam ki, minden közösségi megmozdulásban benne voltam. Később, amikor 16 éves lettem, új orvos érkezett a faluba, akit a nagymamámhoz hívtunk, ő ajánlotta fel anyunak, hogy dolgozzam náluk, segítsek a házvezetésben. Ez a háború után volt, és nem sokáig, talán egy évig szolgáltam ott, de bár akkor is ódzkodtak elengedni, a háború utáni ínségben, bizony jól jött otthon az a kis keresetem. Nem voltunk mi nagygazdák, de megvolt mindenünk, négy tehenünk, a fél utcát elláttuk tejjel, dolgoztunk a földdel, állatot tartottunk. Én mindig hálás voltam a szüleimnek, és arra törekedtem, hogy nekik segítsek. Aztán amikor kezdtek a legények hazaérkezni a frontról, legtöbbjük hamar akart nősülni. Nekem igen kitartó udvarlóm volt, két és fél évig várt rám, mire 18 évesen feleségül vehetett. Két gyermekünk született, egy lány meg egy fiú. Nagyon szép emlékeim maradtak az ifjúságunkról. Boldogok voltunk, és azokban az években nagyon fellendült a művelődési és közösségi élet is itt Berhidán, jöttek dolgozni a péti gyárba, házat, telket vettek a fiatalok, egyre jobban benépesült a falu. Mozi nem volt, hát csináltunk színházat. Összeálltunk az Iparos körrel, és szerepeltünk, táncoltunk, jártunk a szomszédos településekre.
-De hogyan lett darukezelő? Nem kifejezetten nőnek való munka.
-Valóban nem, ezért csak ketten voltunk nők, akiknek sikerült. Itt volt a szénbánya Várpalotán, vagonokba hozták a szenet, és idővel a darusok kiöregedtek, szükség volt utánpótlásra, így én is jelentkeztem. Kezdetben nem nagyon akartak felvenni, de a tanfolyam jól ment, és a 14 jelentkezőből csak hatan feleltünk meg a feladatra. Mert bizony komoly, nem kis erőfeszítést követelő munka volt az! Minden nap 24 méter magasban dolgoztam, onnan irányítottam a darut. A fejemet mindig lefelé tartottam, és ugyanazokkal a karmozdításokkal emeltem, és persze, végig kellett állni a munkaidőt. Sajnos a két évtized alatt ráment a gerincem, amit azóta is, nap, mint nap jól megszenvedek! Nincs rá gyógyszer, állandó fájdalmakkal kell élnem. Többször voltam szanatóriumban, ott pár hét alatt kikezelték valamelyest, aztán dolgoztam tovább, amíg bírtam. Húsz éven keresztül csináltam, és közben rengeteg kitüntetést kaptam, nagyon megbecsülték a munkámat. Előfordult, hogy a szabadnapomon is jöttek értem, menjek be, mert meghibásodott a daru, és a fiatalabbak nem tudják megoldani a problémát. Bementem, és helyre tettem, amit kellett, aztán újra működött a daru.
-Szerencsére 55 évesen nyugdíjba mehetett. Örült a lehetőségnek?
-De mennyire! Mindenki várta, így én is, hogy végre, milyen jó lesz, ha nem kell majd naponta bejárni a munkába! Akkoriban a nők 55 éves korban elmehettek nyugdíjba. Abban a – ahogy mondják ma – „átkos” korban még úgy vélték, az asszonyok, akik az állásuk mellett több gyermeket is felneveltek, vezették otthon a háztartást, egyben tartották a családot, 55 éves korukra épp eléggé kimerültek ahhoz, hogy megérdemeljék a nyugdíjazást. Mert akárhogy vesszük is, az asszonyok sokkal többet dolgoznak a családra, munka után – mindig mondtuk – kezdődik a második műszak az otthoni teendőkkel. Már egy óra felé azon törtük a fejünket, mit főzünk, ha hazaértünk, melyik házimunkával indítunk otthon. 1984-ben lettem nyugdíjas. Mint mindenki, én örültem a lehetőségnek, de a kezdeti lelkesedést követően feltűnt, túl nagy csönd lett az életünkben! Bár természetesen, mindenki megtalálta magának otthon is az elfoglaltságot, akadt is dolga bőven, de egy idő után nagyon kezdett hiányozni a társaság. Hiszen, amíg dolgoztunk, munkába menet-jövet, meg a munkahelyen is alkalmunk volt beszélgetni, megvitatni, ami foglalkoztatott bennünket, akár panaszt, akár örömhírt megosztani egymással. Néha sokat viccelődtünk, nevettünk, elmondtuk, ha öröm ért, ha bánatunk volt. Ahogy nyugdíjasok lettünk, erre már nem volt lehetőség, és egyszerre úgy éreztük, üresebb lett az életünk, kezdett nagyon hiányozni a társaság, a közösség. Egy összetartó, jókedvű közösségre vágytunk, amikor a nyugdíjasklubot megalapítottuk itt Berhidán.
-Mindjárt sokan csatlakoztak a nyugdíjas klubba?
-Igen, gyorsan nőtt a létszám, sokan megörültek a közösségnek. Épp a napokban nézegettem a régi képeket, és magam is elcsodálkoztam, hogy az eltelt évtizedekben mekkora szerepünk volt a település kulturális életében is! Rengeteg kirándulást szerveztünk, amelyek megtervezése főként az én feladatom volt. Bejártunk a fél országot! Még Velencébe is eljutottunk! Nyughatatlanok voltunk, folyton kitaláltunk valami újat, ami mindenkit érdekelt, sokunknak örömet szerzett! Mentünk szerepelni is a néptánccal, mazsorett csoporttal. Minden remekül alakult, rengeteg lelkes és tenni akaró tag jött össze. Mert mi még akkoriban „fiatal” nyugdíjasként, nagyon a tevékenynek éreztük magunkat, nem csoda, hogy annyit kirándultunk, mazsorett csoportot, népi tánccsoportot hoztunk létre. Fürdőbe jártunk, utaztunk sokfelé. Boldogan mentünk új tájakat, városokat felfedezni! Bérletünk volt több fővárosi színházba, megnéztük az akkor népszerű előadásokat. A híres, nagy színészeinket mind élő előadásban is láthattuk: Honthy Hannát, Kabos Gyulát, Kibédi Ervint, és hosszan sorolhatnám! Óriási élmény volt. Megrendeltük a szerény vacsoránkat, amit az előadás után elfogyasztottuk, aztán éjjel érkeztünk haza. Minden előadás emlékezetes volt, ahogy a saját fellépéseink is! Telve voltunk még tenni akarással, úgy éreztük, sokra vagyunk képesek, nem éreztük még annyira öregnek magunkat. Lehet, csak nekem tűnik fel, de úgy látom, akik most mennek nyugdíjba, már kevésbé aktívak. A 10 év többlet azért meglátszik az embereken. 65 évesen már fáradtabb az ember.
-Néhány éve elköszönt a klubtársaitól. Miért?
-Elszálltak az évek egyre gyengébbnek éreztem magam. Lélekben maradtam volna, hiszen a társaság nagyon hiányzik! De fizikailag egyre megterhelőbb volt számomra mozgás, így a klub tevékenység is. Előbb a fiamat veszítettem el fiatalon egy vadászbalesetben. Soha nem hevertem ki azt a szörnyű tragédiát! Aztán a férjem megbetegedett, nem tudtak rajta segíteni az orvosok, ő is itthagyott. Húsz éve özvegy vagyok. A család messze van, így sokat vagyok egyedül. Korábban a Kertbarát Körnek is tagja voltam, de arról is le kellett mondanom. Sajnos, ma a gerincfájdalmaim miatt nehezemre esik a járás, nem is merem elhagyni a házamat, ha pár métert sétálok, elfáradok, pihennem kell. A legrosszabb mégis az egyedüllét a mindennapokban. Mivel a bolt közelében lakom, régebben – ha erre jártak – becsengettek hozzám a nyugdíjas klubtársak, de amióta ez a vírusveszély van, már ezekre a látogatásokra sem számíthatok gyakran. Igaz, szeretek olvasni, tévét nézek, és néha odaülök a számítógép elé is. Utóbbi használatára kedves barátaim tanítottak meg, segítettek, ha elakadtam a kezelésében. Így telnek-múlnak hát az én napjaim. Néha előveszem a régi képeket, felidézem az emlékeimet, és elmerengek a múltamon. Sokmindent megéltem, Regényt, hosszú regényt lehetne írni azokról az évtizedekről…