Kereken száz esztendeje, ezen a napon, november 27-én született a múlt század egyik legjelentősebb magyar, modernkori lírikusa, Pilinszky János. A Baumgarten-díjas, József Attila-díjas és Kossuth-díjas költőnk, aki 40 évvel ezelőtt, alig hatvanévesen hunyt el, a Nyugat negyedik, modernkori nemzedékének, az úgynevezett „Újholdas” generációnak a képviselője volt. A későmodernség egyik legjelentősebb életművét alkotta meg.
Költészetének középpontját a helyét kereső, huszadik századi ember elmagányosodása, elidegenedése és a megváltás utáni sóvárgás foglalta el, de mégis különbözik a vallomásos, közvetlen lírai hagyományoktól. Pilinszky ugyanis öntörvényű, szigorúan zárt költői világot teremtett, amelyben erőteljesen foglalkoztatja az üdvösség, a hazatalálás hitbéli élménye. A lírai kifejezés lehetőségeit a minimumra redukálja, többet elhallgat, mint amennyit kimond, csupán az élmény magját közvetíti, így versei épp az elhallgatás többletével képesek esztétikai élményt nyújtani.
Karácsony közeledtével, két nagyszerű versével emlékezünk a költő születésének centenáriumára.
Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelmüen.
Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.
Milyen
megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafénynél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdreroskadását.
Az ember itt kevés a szeretetre.
Elég, ha hálás legbelűl
ezért-azért; egyszóval mindenért.
Valójában két szó, mit ismerek,
bűn és imádság két szavát.
Az egyik hozzámtartozik.
A másik elhelyezhetetlen.