„A zenélés, az éneklés, ha nem lenne, borzasztóan hiányozna!”
Tanít, énekel, színpadi produkciókat rendez. A fővárosi Vörösmaty Gimnázium drámatagozatán érettségizett, akár hivatásos színész, vagy énekes is lehetne, de magyar-olasz szakos pedagógusi diplomával érkezett a II. Rákóczi Ferenc Német Nyelvoktató Általános Iskolába, ahol átvette a drámai szakkör vezetését is. Aztán az oktatói munka mellett a drámapedagógia szakon is diplomát szerzett. Idén a Magyar Drámapedagógiai Társaság gyémántoklevéllel ismerte el sokéves gyermekszínjátszó rendezői tevékenységét. Fésüs Évával beszélgettem.
-Honnan ered a színjátszás iránti vonzalma, elkötelezettsége? Családi örökség?
— Édesapám és a testvérei is tehetséges amatőr színjátszók és szavalók voltak, talán ezt a fonalat viszem tovább. Nagybátyám ifjú korában az akkor igen népszerű Ki mit tud? vetélkedőn ért el kimagasló eredményt, a környéken sokan kiváló versmondóként ismerték. Innen az irodalom és a színjátszás iránti szeretetem, amely a drámapedagógiáig vezetett. Azért iratkoztam a budapesti Vörösmarty Mihály Gimnáziumba is, mert a másik két iskola — a debreceni és a szentesi — ahol akkoriban volt dráma tagozat, túl messze volt a vilonyai otthonunktól. Tetszett, hogy színháztörténetet, dráma- és színjátszás történetet is tanultunk, sőt színészmester óránk is volt. Persze, nem kifejezetten színészképző volt, de rengeteg, a színjátszást érintő ismerettel gazdagodtunk.
-Aztán érettségi után mégsem ezen a vonalon folytatta. Miért?
— Ennek egyszerű oka van: nem vettek fel a Színművészeti Főiskolára! Igaz, mások talán kitartóbbak, és sokadszorra csak bejutnak. Én kétszer nekifutottam, majd elengedtem, mert az irodalom szeretete megmaradt, így a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképzőn folytattam a tanulmányaimat. Magyar-könyvtár szakon kezdtem, de hamar rájöttem, a könyvtárosi pálya nem az én világom, helyette felvettem az olasz nyelvet, pedig a drámapedagógiai szaknak jobban örültem volna, de akkor ott még nem volt. Aztán, amikor idekerültem az iskolába, Feketéné Ági néni nyugdíjba vonulása után, rám bízták az általa indított színjátszó kört, így már csak folytatnom kellett, amit elkezdett. Először a Művészeti Iskolában, majd szakkörként a művelődési házban. Később egy rendezvényen összefutottam a volt gimnáziumi tanárommal, aki arra biztatott. hogy végezzem el Veszprémben a drámapedagógiai szakot. Belevágtam, bár nem volt könnyű összeegyeztetni a tanírással, ugyanakkor meg nagyon jót tett a lelkemnek, mert kiemelt a hétköznapokból, és nagyban segíti a munkámat. Amióta, 2003-ban idekerültem, jól haladtunk előre a színjátszással.
-Közben volt egy apró kitérő, amikor külföldön próbált szerencsét…
— Igen, ahogyan sokan mások, mi is felkerekedtünk a párommal, hogy külföldön keressük a boldogulást. Mindössze egy évig tartott. Olaszországban fizikai munkát vállaltunk, ami arra mindenképpen jó volt, hogy rájöjjek, az ott nem az én világom! Az én utam a tanítás, az irodalom és a drámapedagógia, és ezt kell folytatnom, ebben kell helytállnom! Március volt, amikor hazaérkeztünk, és épp összefutottam Jáger Éva kolléganőmmel, aki örült, hogy lát, és megkért, segítsek az iskolai március 15-i műsorban. Ez mintegy jel volt számomra, és a gyerekekkel rögtön el is kezdtük a felkészülést. Boldog voltam, hogy újra azzal foglalkozhattam, amit szeretek, ami lényegem. Aztán szeptembertől – mint a tékozló fiú – visszatérhettem a tanításhoz is.
-Jól értettem, hogy két drámai csoportot vezet?
-Az iskolában az alsósok PERESZKE csoportja működik, a felsősökkel pedig a művelődési házban tartjuk a próbákat. Kezdetben csak a felsősök szakköre létezett, de később a kisebbekkel is alakítottunk egy csoportot, onnan kerül ki az utánpótlás. Akik a kicsik közül megmaradnak, felsőben már a művelődési házban folytatják, ami „rangosabb”, hiszen ők már a nagyszínpadra léphetnek.
– Nem csak a maguk szórakozására és a helyi közönségnek játszanak, hanem szemlékre, versenyekre is készülnek?
— Minden évben jelen vagyunk a Weöres Sándor Gyermekszínjátszó Fesztiválon. A megyei forduló Pétfürdőn van, mindig nagyszerűen megszervezik! Ha kérjük, minősítést is kaphatunk. Ezt a megyei forduló követi, aztán a regionális, majd a szűkebb válogató után az országos gálára kerül sor, amelyen már nincs rangsorolás és díjazás, önmagában is jutalom, ha ott felléphetnek, bemutatkozhatnak a színjátszók. Alapvetően tavasszal szokták megrendezni, de a járvány miatt, sem tavaly, sem az idén nem kerülhetett rá a sor. Az esemény azonban 30. évfordulóját ünnepelte, ezért most ősszel mégis megszervezték. Így az őszi szünet első két napjára meghívást kaptunk az október 23-ai műsorunkkal Pécsre. Egy konferenciát is rendeztek az iskolai műsorokról, és minket mintegy példaként állítottak közönség elé. Berhidán idén, sajnos nem adtuk elő, mert a Városháza díszterme nem alkalmas az ilyen előadásokra, hiszen most 22 gyerek lépett fel. Alapvetően úgy kell megrendezni az ilyen műsorokat, hogy a gyerekeket is lekösse, de a közönségnek is látványos és élvezetes legyen.
-A többéves munka megkoronázása a Gyémántoklevél elismerés. Meglepte?
— Megtisztelő elismerés ez számomra, hiszen az elsők között kaptam meg. A Magyar Drámapedagógiai Társaság elnöksége ugyanis az idén alapította az elismerést, amit azon drámapedagógusok kapnak meg, akik gyermekszínjátszó rendezésük során, legalább öt arany minősítést értek el. Mivel idén először adták át, viszonylag sokan, több mint félszázan részesültek ebben az elismerésben, köztük számos 70-80 éves pedagógus is, akik jóval régebben kezdték a pályát, ezért is volt megható számomra olyan nagy elődökkel együtt átvenni az elismerést, akik nálam jóval hosszabb életutat jártak be a gyermekszínjátszást oktatva és fejlesztve.
– Pár éve tanúi vagyunk, hogy nem csak a gyermekszínjátszás terén ért el sikereket, hanem ennél nagyobb volumenű színpadi műfajba is belevágott — sokadmagával. Hogyan jött létre a csaknem száz fellépőt felvonultató István, a király produkció?
— Úgy vélem, ez már nagyon régen érlelődött, mert a magyar kultúra meg a költészet napjára, illetve a Berhidai Napokra mindig készültünk egy-egy nagyobb volumenű műsorral. Gyakran téma Berhidán a településrészeknek a széthúzása, rivalizálása, és sokszor halljuk, mennyire hiányzik az összefogás, az egy közösséghez tartozás érzése. Szerettünk volna végre létrehozni egy egybefüggő, közös produkciót, amiben mind egyszerre, együtt vagyunk jelen és nem elkülönülve lépünk színpadra. Egy-egy irodalmi műsorral már sikerült bizonyítani, hogy vers, zene, ének és tánc, mind belefér egyetlen közös produkcióba. Nagyon régóta, úgy húsz éve énekelek, és a zenekarokban sok ismerőst gyűjt az ember, így jött létre a Weöres Sándor-est, vagy az Arany-évfordulóra a Toldi produkció. Aztán kipattant a rockopera ötlete, mert azt szerettük volna, ha mindenki szerepet kapna — az alsó tagozatosoktól kezdve, az iskolásokon, fiatalokon és felnőtteken át a nyugdíjasokig – és mindenki együtt játszhatna egy közös produkcióban. Mindegyik csoport külön feldolgozta a saját részét, aztán a színpadon „egybegyúrtuk” az előadást. Csaknem százan szerepeltünk abban a feldolgozásban. Persze, hosszú távon nehéz egyben tartani ennyi embert, de voltunk páran, akik ragaszkodtunk hozzá, ha kisebb létszámmal is, de folytatnunk kell.
— A nagyszabású előadás folyományaként jött létre a Zenével írt történelem Egyesület?
— Igen. Megmaradt egy „mag”, az énekesek, a Pererúzs és a Rokolya tánccsoport, meg a két szóló táncos, Viki és Donáta. Először az István, a király rockoperás vonalat szerettük volna folytatni, de szerzői jogi problémák merültek fel, le kellett mondanunk róla. Ugyanakkor sürgetett bennünket az idő, mert pályázat beadására készültünk, hogy némi pénzforrást nyerjünk a színpadi műsorainkhoz. Ha nem lehet rockopera, kitaláltuk a történelmi eseményeket feldolgozó zenével, énekekkel és tánccal összeállított produkciót. Azóta már több vendégszereplésünk volt a környékbeli településeken, és ezzel léptünk színpadra a Berhidai Napokon is.
-Húsz éve énekel. Profi énekes is lehetett volna. Mi volt az akadálya?
— Voltak próbálkozásaim e téren is. Testvéreim és a mostani párom összehoztak egy zenekart, de nem volt énekesük, mígnem a párom, aki hallott énekelni, felvetette, hogy akár én is lehetnék az énekesük. Aztán váltakoztak a tagok és a zenekarok, és az is előfordult, hogy rövid ideig nem volt zenekarunk, nekem nagyon hiányzott! Viszont az énekléshez nagy lökést adott, hogy egy amatőr zenekari versenyen Berki Tamástól szívmelengető dicséretet kaptam. Nem csak jólesett, de el is hittem, hogy van némi keresnivalóm a zene világában. Elkezdtem Völler Adélhoz járni magánéneket tanulni. Ő Tóth Vera énektanára is volt. Verával egy nemzedék voltunk, és akkoriban nagyon sokan jártunk Völler Adélhoz tanulni, mert a megyében, de országosan is azon elismert énektanárok egyike, aki könnyűzenei magánéneket oktat. Ma talán többen vannak, de akkoriban alig akadt olyan, aki nem csak a klasszikus ének tanítással foglalkozott. Évekig jártam hozzá, és nagyon sokat tanultam a színpadi létről, a fellépésekről is.
-Arra is felbátorította, hogy jelentkezzen a Megasztárba?
— Igen. De annak bizony csaknem húsz éve már! 2003-ban volt az első Megasztár, és próba-szerencse alapon jómagam is elindultam, ahogyan Adél tanítványai közül többen is bejutottunk, sőt Tóth Vera meg is nyerte a versenyt, Tóth Gabi meg előkelő helyen végzett, többen pedig adásba kerültünk. Ez egyrészt újra megerősített abban a tudatban, hogy van keresnivalóm az éneklés világában. Másrészt meg nagyon jó lecke is volt számomra, mert a show műsor kulisszái mögött zajló dolgok ráébresztettek: na, ez az, amit semmiképp sem szeretnék csinálni! A tapasztalatszerzés miatt viszont megérte a részvétel. Azóta majdnem mindig volt olyan zenekar, amelyben énekelhettem. Jelenleg a várpalotai Tom Stoner zenekar tagja vagyok, a nevünkhöz méltóan stoner rockot játszunk, saját dalokat írunk és adunk elő. Szeretem, mert az élőzenét semmivel sem lehet pótolni! A járványhelyzet, sajnos visszavett ebből, nehéz fellépési lehetőséget találni, de már a próba is jóleső érzést ad, hogy együtt vagyunk és zenélhetünk…
-Mennyire sikerül mindezt összehangolni a pedagógiai munkájával és a családdal?
— A zenélés, ha nem lenne, borzasztóan hiányozna! Az embernek szüksége van olyan tevékenységre, ami a lelki egészségét szolgálja, ápolja, különösen ebben a járványos időszakban, ami most alaposan felborította az életünket! Szerencsére, olyan környezet vesz minket körül, ahol kimehetünk a természetbe, és ez enyhíti a bezártság érzést. A gyerekeknek is szükségük van a drámai szakkörben folyó munkára, mert a játék és a zene felszabadítja őket a szorongásoktól. Azt gondolom, hogy a hétköznapi emberek életéből is ez hiányzik legjobban. Nekünk még sokat meséltek a szüleink, énekeltünk is együtt, ez ma sok családban elmarad. Hálás vagyok a tanáraimért, akiktől nemcsak sokat tanulhattam, hanem rávezettek a saját utamra, segítségemre voltak, hogy rátaláljak a hivatásomra. Saját gyermekem még nincs, de van vagy száz, akikkel nap, mint nap örömmel foglalkozom. A párom, aki egyébként óvodában dolgozik, szintén zenél, így könnyű vele a feladatokat és az időt összehangolni, hiszen bennünket is a közös zenélés hozott össze.