Megemlékező koszorúzási ünnepség a Hősök terén
Az 1956-os forradalom és szabadságharc 65. évfordulója alkalmából Berhida Város Önkormányzata és településünk lakossága a Hősök terén felállított ’56-os emlékműnél hajtott fejet a hősök előtt.
A Himnusz Nagy András Miklós hegedűjátékában hangzott el, majd csatlakozott még Sztankovics Ádám és Kovács Olivér – mindhárman a II. Rákóczi Ferenc Német Nemzetiségi Nyelvoktató Általános iskola tanulói –, akik Kannás Alajos: Kormos kövek című, összesen 56 versszakból álló költeményéből részleteket felolvasva, a líra eszközeivel idézték fel az emlékezőknek, az 1956 őszén kirobbant forradalom és szabadságharc, s annak leverését követő, borzalmas megtorlások eseményeit.
Kálmán Andrásné személyes, a családját érintő élménnyel indította ünnepi beszédét. Az ’56-ban húszesztendős nagybácsi abban a rideg őszi éjszakában azzal az üzenettel küldi haza apjától kölcsönkapott ünneplőjét a bálból, hogy bocsássanak meg neki, de ő többet nem megy haza. Aztán Ausztriában, ezrekkel együtt gyűjtőtáborban várja, merre tovább, hogy Melbourne legyen számára a végállomás.
„Mint a többi 200 ezer, átsuhant ő is abban a pillanatnyi lehetőségben egy szebb, szabad világba a drótok között – tette hozzá — Ez a történet igazából nem a bálon kezdődött, nem az őszben, de még csak nem is 1956-ban. A lóval kezdődött, amit megint rossz szekér elé kötöttünk be. Amikor Németország mellett kötöttünk ki. Meg, hogy utána nem voltunk fontosak, talán senkinek. Nyugatnak legalábbis nem. Hagyták, hogy Sztálin azt tegyen velünk, amit akar. A vasfüggöny mögé aztán már nem is láttak be, vagy inkább nem akartak.” – magyarázta a II. Rákóczi Ferenc Német Nemzetiségi Nyelvoktató Általános Iskola igazgatója ’56 történelmi előzményeit, rámutatva, mit hoztak magukkal a háború végén a náci katonák helyébe lépő, felszabadítóknak hitt, de csak helyfoglaló, hosszú időre berendezkedő orosz tisztek és a közkatonáik. A „kecsegtető” szocializmus helyett annak torz tükörképe: a kommunizmus nőtte ki magát, amit egyszerű szavakkal így írtak le:
„Ami azelőtt a tiéd volt, az most másé. Ami azelőtt jó volt, az most rossz. Ami azelőtt okosság volt, az most lopás, s ami azelőtt lopás volt, az most törvény. S mindezt együtt úgy hívják, szocializmus. Érted már?”
De nem csak a regénybeli kisfiú nem értette, más, Kelet-Európa szabadságra vágyó népei sem értették, miért kell a sztálini diktatúrára hasonlítani a saját országuknak? A fiatalok azonban szabadságra vágytak. A lengyelek melletti baráti tüntetés már csak az utolsó lökés volt a történésekhez. Maga volt ez a csoda: Dávid Góliát ellen, az esély arra, hogy lehulljon a béklyó. A miénk, a magyar csoda 13 napig tartott. Aztán a tankok dübörgése alatt összeroppantak a véres utcakövek, kettétört a szabad hazáról dédelgetett álom. A mocskos hatalom nem kímélte a gyerekeinket sem. Hiszen a bitó tud várni, míg betöltöd a tizenhatodikat! 400 embert végeztek ki. A börtönök újra megteltek, mintegy 26 ezer embernek „szorítottak” helyet.
A közelmúlt történelméből napjainkhoz visszatérve, Kálmán Andrásné arra figyelmeztetett, hogy bár a ’90-es évektől végre úgy éreztük, a szabadság most már itt van velünk, s nekünk már alanyi jogon „jár”, a 21. század európai embereinek is rá kellett jönniük, hogy a szabadság nem magától értetődő, természetes dolog, ami mint a levegő, körülvesz minket. Erre a szinte az egész világot béklyóba szorító, láthatatlan ellenség, a koronavírus ébresztett rá bennünket. A legfontosabb dolgokat is elvette tőlünk: Az érintést, a találkozásokban rejlő örömöket, a hétköznapi, de éppen ettől szükségszerű emberi kapcsolatokat. Életre szóló leckét kaptunk! – szögezte le, figyelmeztetve:
„S olyan jó lenne, ha egyszer végre megjegyeznénk: A szabadságot mi, a jelen magyarjai is ajándékba kaptuk őseinktől. Haltak, ha kell, sőt fiaikat adták érte. Vállalták a kínzásokat, állták a pofonokat. Remélték, hogy a nemzedéknek, aki utánuk jön, jobb lesz majd. Hogy megbecsüli a szabadságát, hogy nemes célokra használja majd, és hogy a szabadságban rejlő lehetőségeket nem fordítja mások, más népek, más kultúrák, más identitások vagy épp saját maga ellen.”
„És mi ennek pontosan az ellenkezőjét tettük, tesszük gyakran! Szabad a bántás, a szitok, a gyűlöletkeltés, a viszálykodás. Mert sokkal hangosabban szól, hogy ellened, mint az, hogy együtt. Mert te baloldalon mész, én meg a jobbon; mert te oltatlan vagy én meg oltott; mert amaz hitetlen, a másik meg rózsafüzért imádkozik. Sőt még az sem mindegy, hogy a folyón innen vagy a gyárkéményen túl… Könnyebb szétszakítani, rombolni, mint építeni és összekovácsolni.” – húzta alá az igazgató, majd felhívta a hallgatósága figyelmét: Ideje a történelmi múltból levonni azokat a tanulságokat, amelyek előbbre visznek. Összekovácsolnak, és nem szétválasztanak. Arra is rámutatott: egymásban nem az ellenséget, hanem az összetartozást kell meglátnunk.
„Mi kell még ahhoz – mert ez a nyavalyás vírushelyzet sem volt elég –, hogy belássuk: emberek vagyunk, és meg kellene látnunk egymásban mindazt, ami összeköt, ami hasonló. Nem azt kell keresnünk a közösségekben, a városban, az országban, ami elválaszt, hanem azt, mit tudunk közösen, együtt! Példát mutatni a fiatal nemzedéknek, értéket hagyni az utókorra! Közös célokat kitűzni és minden nehézség ellenére, mert van most is belőle bőven, véghezvinni azt! Mondjuk azt, hogy megcsináljuk! Ne azt, hogy úgy sem lesz belőle semmi!”
Ezt tanuljuk meg ’56-ból!” – vonta le ünnepi beszédében a végkövetkeztetést Kálmán Andrásné iskolaigazgató.
Az emlékünnepség koszorúzással zárult. Az 1956-os emlékműnél elsőként Pergő Margit polgármester és Nyírő István alpolgármester helyezte el Berhida Város Önkormányzatának koszorúját, s hajtott főt az ’56-os forradalom és szabadságharc hősei előtt, majd az emlékezés virágaival tisztelegtek a nemzetiségi önkormányzatok, településünk általános iskolái, önkormányzati intézményei, a nyugdíjas klubok, a civil szervezetek és egyéb közösségek képviselői is.
