Népművészeti szakmai nap Berhidán
Településünk néptáncosainak köszönhetően, már nem egyszer gyönyörködhettünk a színpadon bemutatott Sárközi táncokban. A szombaton megtartott szakmai napon pedig rengeteg érdekességet is megtudhattunk a Sárköziek hagyományairól, színpompás népviseletéről. A szeptember 18-ai, egész napos rendezvényt a berhidai Rokolya Néptánccsoport, a Csoóri Sándor Alap támogatásával szervezte meg.
A Petőfi Művelődési Ház és Könyvtárban Asszonyok a Sárközben címmel megtartott népművészeti szakmai nap első felében a Decsről érkező, Fülöp Ferenc-díj tulajdonosa, a Hagyományőrző Gyöngyösbokréta Egyesület táncosa és a tánccsoport vezetője, dr. Szekeres Beáta tartott élvezetes előadást a térség múltjáról, hagyományairól és szokásairól. A Tolna megyei Sárköz alatt a Duna és Sárvíz által behatárolt terület értjük, amely Őcsény, Decs, Sárpilis és Alsónyék református falvait foglalja magába. Az ott élők napjainkig hűen őrzött népművészete különleges pompájával, változatos női viseletével vált ismertté. Mint kiderült, ennek a roppant gazdag és színpompás népviseletnek a hátterében a Duna lecsapolása áll, ugyanis ekkor váltak az ott élők földjei rendkívül termékennyé, s számos földtulajdonos igen gyors gazdagodását eredményezte. A Sárközi gazdagság az építészetükre is rányomta a bélyegét. Házaik inkább befelé terjeszkedtek, hogy a külvilágnak minél kevesebbet áruljanak el vagyoni helyzetükről, miközben a lányaik gazdagon díszített, méregdrága ruhákban mutatkozhattak. Azért vágyott minden házaspár lánygyermekre, mert mérhetetlen vagyont költhettek az öltöztetésére. Egy-egy ruhaköltemény akár egy tehén árát is felemésztette, és volt olyan család, ahol 52 rend ruhája volt a leánynak, hogy minden vasárnap új ruhában mutatkozhasson a templomban.
De a kevésbé tehetősektől is elvárta a falu közössége, hogy legalább úrvacsorára érkezzen új ruhában a lány, aki az iskolát befejezve, 12 éves korától járhatott a templomba. A falvak közösségének rengeteg íratlan szabálya volt, amelyeket illett mindenkinek betartani. Gyakran már 14-15 éves korában férjhez adták a hajadont. Ugyanakkor, a legtöbb tehetős családban egy, legfeljebb két gyermeket engedtek meg maguknak, hogy az örökösök között ne kelljen felaprózni a családi vagyont. A friss házasok akkor voltak legboldogabbak, ha lányuk született. A keresztelője kisebb lakodalommal is felért. A gyermekágyas fiatalasszonyt pedig hetekig ellátták a komatállal, a falubeliek vitték az ebédet a családnak.
Érdekes még, hogy Sárközben a legidősebb asszony volt a család feje. Az asszonyok sütöttek-főztek, vezették a háztartást, de sem ők, sem a férjeik nem dolgoztak a földeken és az állatokkal sem, csak vezették a gazdaságot, mert a nehéz munkákra ott voltak a cselédek. A lányok csak házasságkötésük után tanultak meg főzni, addig legfeljebb csak szőttek, fontak meg hímeztek. Férjhezmenetelük után az elsődleges feladatuk a családalapításban való közreműködés volt. A fiatalok ismerkedési helye a fonó volt, de találkozhattak kukoricafosztáskor és az úgynevezett „játszóban”. Utóbbiban a felnőttek szigorú felügyelete nélkül beszélgettek, énekeltek, esetleg táncoltak. A „bandázás” azonban a társadalmi hovatartozásnak megfelelően zajlott, a szegényebbek nem keveredhettek a tehetős lányokkal. A fiatalok találkozhattak még a szőlőültetvényeken, ahol a lányoknak egyik kötelessége volt a termés megvédése a seregélyek pusztításától.
Szekeres Beáta élvezetes előadásában rengeteg érdekességet, történetet is megosztott a hallgatósággal, amelyekből az is kiderül számunkra, hogy a Sárközi lányok és asszonyok – bár rátartiak voltak, s nagyon odafigyeltek a megjelenésükre — zöme a jólét dacára sem volt igazán boldog. A színpompás, méregdrága anyagokból készült viseleteik a külvilágnak szóltak, de a nagy és gazdag házak falai mögött mélyen bezárt, konfliktusokkal, szomorúsággal teli élet folyt. A jóléthez és a gazdagsághoz való ragaszkodásukkal magukba fordulókká váltak, és az idegenekkel szembeni bizalmatlan magatartásuk talán a mai napig érezteti a hatását. Előfordult, hogy őrült vagyonokért megcsináltatták lányuknak a díszes ruhákat, s ha ő idő előtt elhunyt, vele temettek a több tucatnyi öltözetet. Ha pedig nem született lánygyermek utód, akire az anya még ráadhatta volna a hajadonkori ruhakölteményeit, inkább veszni hagyták, nem adták másnak.
A szakmai nap folytatásában viselet bemutatót láthattak a résztvevők és többet megtudhattak arról, hogy Sárközben mikor, milyen színű és díszítésű ruhát volt illendő viselni. A legélénkebb színűek természetesen a lányokéi voltak, az asszonyoknak pedig az évek múlásával egyre sötétülő színekben volt elfogadható megjelenni.
A szakmai beszélgetést decsi citeramuzsikára, ének- és tánctanulás követte. Végül a résztvevők a Sárközi tánclépéseket elsajátítva, közös tánccal zárták a Berhidán megtartott népművészeti szakmai napot.
A Rokolya Néptánccsoport szervezésében megvalósult rendezvényt az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő Csoóri Sándor Alap támogatta.
